Alkonyul
lassan földre vonulnak az árnyak
befedik a rosszat a jót
és feledés takarót vetnek
a vágyak tavára.

Csak a csend zümmögi még
a rég még remélt álmaim dallamát,
s egy távoli tamburán pengeti rám
gyenge szívdobogásom.

Már látom a hegyek fölött
az esthajnal csillagot,
most éppen nekem ragyog
mint végtelenből jelző fény,
mutatja, merre vezet az út,
mikor már elmúlt az életem
és nincs több remény.

Ha majd égig ér az éjszaka
elindulok és arra megyek haza.