Valamikor réges-régen, egy távoli hegyvidéken állt egy igen nagy és öreg ház.Falait befutotta a repkény, a borostyán. Ablakain az egykor élénkzöld festék fakóvá lett immár, kovácsoltvas kapuját, kerítését is a rozsda emészti. Hatalmas fák vették körül s nem messze volt egy tó is.
Ennek a háznak - mint minden jóravaló, rendes, régi háznak - volt padlása, mégpedig olyan dolgokkal telve, melyről azt hitték, nem lesz rá szükség, vagy épp azért kerültek fel, mert úgy vélték, tudják még valamire használni őket.
Állt ott egy nagy, barna faajtós szekrény is.
Szép régi bútordarab volt, a zár körül borostyán berakással, faragványokkal az oldalán. Eléggé hátul állt, elötte mindenféle más tárgy melyeket utólag hordtak fel a padlásra.
- Ez egy unalmas nyári délután- gondolta Misu. Méghozzá dögunalmas. Mit lehet csinálni ebben a régi házban, ahol nemhogy videó, még TV sincs?
Ezzel lekászálódott az ágyról, megropogtatta a csontjait és kilépett a szobájából. Kent magának egy lekváros kenyeret és elhatározta, hogy felfedezi a házat.Nagymamájának most nem kellett segíteni, úgyhogy útnak is indult. Egyik szoba a másik után, jólismert fotográfiák és képek a falon az almaszagú levegőben, aztán egyszercsak odaért a padlásfeljáróhoz.
- Erre még nem voltam, hova vezethet? Megnézem! -döntötte el gyorsan és már mászott is a szúette recsegő-nyekergő létrán, majd felhajtotta az ajtót. Várnia kellett, míg szemei megszokják a félhomályt, s elsőként a dédpapa esernyőjét pillantotta meg. A Nap fényében látni lehetett a táncoló porszemeket, ahogy lebegve kavarognak a levegőben.
Fellépett és körülnézett.Óvatosan kellett közlekednie, kikerülnie a nagypapa katonaládáját, figyelni a rengeteg pókhálóra, lesni, hova is léphet?
Nézte a vesszőből font kosarakat, guzsalyakat, szakajtókat, majd egyszerre megpillantotta a szekrényt.
- Ezt megnézem! - mondta magának hangosan és elindult feléje.
Halk reccsenés hallatszott, majd a szekrényajtó nagy nyikorgással kinyílt. Misu meghökkent. Nocsak, ez mi lehet?- gondolta. Óvatosan átlépve egy nagy kosár csetrest, épp odaért a szekrényhez.
- "Kockák között élek, kicsiny virág vagyok" - énekelte egy vékony hangocska.
- Hát Te ki vagy, aki itt énekelsz? - kérdezte meglepetten.
- Először is hajtsd be, kérlek a szekrényajtót. Köszönöm.
- mondta a hangocska, miután Misu csaknem teljesen visszacsukta az ajtót. - Királykisasszony vagyok, az álomrablók miatt élek itt.
- Ne haragudj, de én ezt nem értem. Milyen királykisasszony vagy Te és kik azok az álomrablók? - Misu meglehetősen eléképedt arcot vágott. - Egyáltalán honnan tudhatom, hogy Te tényleg királykisasszony vagy?
- Mivel bizonyítsam be neked, hogy elhidd? Mutassam meg a koronámat?
- Mondjuk, az megfelelne. Azt hiszem.
Misu zavarban volt. Eddig nem sok királylányt látott és most nem tudta, mit is tegyen, hogy kell ilyenkor viselkednie?
- Tessék, itt van! - és egy vékony kis kéz kinyújtott egy piros rubintkövekkel, kék zafírokkal és zöld smaragdokkal díszített koronát.A fiúnak még a szája is tátva maradt, amikor meglátta.
- Ez... Ez nagyon szép. Gyönyörű.De miért, mi elől vagy ki elől bújtál el ebben a szekrényben?
- Mondtam már, az álomrablók elől. - a hang most is ugyanolyan türelmesen csengett, mint amikor Misu először hallotta.
- Most elő mersz jönni?
- Lassan. Bár szeretem a fényt, vigyáznom kell. Ha segítesz, előbújok.
- Gyere! - mondta a fiú, és óvatosan nyitni kezdte az ajtót.
Először egy fej kandikált ki a résen, majd megjelent egy vékony, kecses láb s végül kilépett egy tündöklően szép aranyszőkehajú királylány.
- Nem unalmas itt a padláson?
- Nem. Tavasszal és ősszel a fák virágzásában és levélhullatásában gyönyörködöm vagy a madarak röptét figyelem, télen nézem a jéghattyúkat, amint a jégtündér szánját repítik, s amerre járnak, csak úgy hull a zúzmara, szállnak a hópelyhek. De tudom, mikor kellide visszahúzodnom. Az éjszaka már az Ő órájuk.
- Mesélnél róluk?
- Biztos voltál már úgy, amikor annyira szépet álmodtál, hogy szinte sajnáltad, hogy fel kell ébredned. Viszont az is lehet, hogy vidám volt a napod, éjjel mégislriadtál az álmodból és utána sokáig nem tudtál visszaaludni, csak hánykolódtál nyugtalanul az ágyadban?
- Igen, mindkettő igaz.
- Ilyenkor ezek a rusnya lények dolgoznak. Elgondolkodtál már a virágok színén? Az álomrablók okozta vércseppekből lettek a pipacsok, a könnyekből a fehér és kék virágok például a búzavirág, a csúnya horzsolásokból és sebekből a lila virágok.
- De hát miért? Mi a céljuk ezzel? Elvenni más emberek örömteli álmait, helyette semmit vagy rosszabbat adni - mi ebben a jó?
- Mert az álmok jót akarnak, segíteni szeretnének az embereknek. Ők pedig az álmokból élnek. Ami a növénynek a fény, nekik az az álom...
- S mit lehet tenni ellenük?
- A csendet példáúl nem szeretik. Sőt kifejezetten utálják. Nappal magukba gyűjtenek sok olyan dolgot,amivel aztán este nem hagyják aludni,akire rászálltak. Piszkálják.
- És ha valami nappal elkövetett dolog bánt?
- Ha bánt, nem baj; igyekezz mielöbb elrendezni: megbeszélni, bocsánatot kérni. Az a lelkiismereted hangja, arra nagyon vigyázz, a segítséged, hogy megváltozhass. Ők viszont azt akarják, hogy töprengj a bajokon, de ne láthasd meg a kivezető utat. A békességet nagyon nem szeretik.
- Miről ismerhetem fel őket? Te hol, mikor, hogyan találkoztál velük, vagy honnan tudod, hogy ők vannak?
- Nehéz kérdés. Igazán a munkájukról lehet őket felismerni.
Engem is sokat bántottak, s ha nem vigyázok, bántanak ma is. Ezért fontos minél több jó és szép dolgot a lelkünkbe fogadni és körbevenni magunkat sok sok örömmel; elalvás elött pedig átgondolni, aznap minek örültél, ami lehet teljesen egyszerű dolog pédául az aznapi ebéd, egy szál virág, egy simogatás, vagy bármi más, ami számodra fontos.
Tudtál - e aznap segíteni, adni, odafigyelni valakire? Ha valaki megbántott, mi volt az oka? Vajon elkerülhető lett volna?
Misu agyában csak úgy kavargott a sok gondolat. Feljön egy öreg ház még öregebb padlására körbelesni, úgy gondolván talál néhány régi kacatot, lim-lom-ot, viseltes ruhát s egy teljesen új, másik világ nyílik meg elötte.
S innen hogyan tovább?
Mit tud tenni majd az álomrablók ellen - ha ugyan vannak? De igaznak tűnik, amit ez a csöppnyi lányka állít. Amint így töprengett, meghallotta a nagymamája hangját, amint Őt hívja: Misukám, merre vagy?
- Ne haragudj, mennem kell, de mihelyst tehetem visszajövök. - mondta a királylánynak, aki búcsút intve köszönt el a fiútól.
Misu másnap alig várta az alkalmat, hogy a padlásra mehessen.A királylány már várta.
- Hallottál már a szomorúságkukacokról?
- Nem. - válaszolta Misu.
- Ők teszik tönkre az örömöd. Mint apró férgek bántanak, hogy a mosolyod lassan elfogyjon... Rendkívül undok kis pondrók és nagyon makacsok tudnak lenni! Olyanok, mint a bánatbogarak.
- Azok meg micsodák? - Misu alig győzte kapkodni a fejét a sok új élőlény hallatán.
- Kicsiny szürke és fekete bogarak. Ha valaminek örülsz, rádtelepednek és megpróbálják elvenni a jókedved. Ez lehet bántó beszéd, gúnyolódás-csúfolódás vagy épp a korábbi balfékségeid emléke.
- Jaj - Misu felnyögött: eszébe jutott, hányszor csúfolta az egyik osztálytársát az ügyetlenségei miatt vagy gúnyolta a szomszéd fiú szeplősségét.
- Mi a baj?
- Semmi, azt hiszem rájöttem, sürgösen beszélnem kell két barátommal.
És választ sem várva elsietett.
- Hogy sikerült a beszélgetés?
- Remekül! - Misu arcán szétáradt a mosoly és a békesség. - Tudod, amit tegnap mondtál... szóval tegnap felhívtam két pajtásomat, hogy bocsánatot kérjek amit tettem velük szemben és mindkettővel kibékültem!
- Ó, ez csakugyan csodálatos! - a királylány arca csak úgy ragyogott azbörömtől. - Az embereknek ezt a legnehezebb megtenni; kimondani, hogy hibáztam, bocsáss meg vagy hogy igazad van. Látod, megtetted és nyertél két barátot! Most viszont ne haragudj, vissza kell mennem kis szekrénybirodalmamba. Jössz még?
- Szeretnék. Bár hamarosan hazautazok, Tőled elbúcsúzom!
- Várlak! - mondta a királylány és eltünt a barna szekrény legmélyén, csak egy nyikorgó ajtó jelezte, hogy járt ott valaki...

2005. május 24 - június 22