Ó, kétfélék az ostobák!
Egyiknél az ész mostoha.
A másik észtrejtőn ravasz:
csak mímeli, hogy ostoba.

Iszonyú nagy utóbbiak
hada: az érdek-ostobák
bő zsebbel hülyét játszanak, -
övék ez a piacvilág.

A múlt? Szép volt, ha érdekük
ezt sugallja: gyönyörűszép!
Mossák az önző háborúk
bűzös, nagyúri szennyesét.

Mi nekik fontos: a zsebük,
a haszon, ami belejő:
lehet fent lovastengerész,
vagy őrült nemzetvezető,

lehet fent gőgös Samu Bá',
s ha bankbombáktól dől, remeg
hazájuk, mind-mind hamukál,
s arra gondol: én mit nyerek?!

Pofáznak a pofátlanok:
- Öved szűkebbre, kiskomám!
(A közpénzekből ők maguk
előre bezabáltak ám!)

Nem új dolog, - dehogy, dehogy!
Néhány kivétel-perc terem,
de benned a szégyen sunyít:
világ-, s haza-történelem.

Csendőr, egykor? Csillog a szem, -
de ostobább nem is lehet,
ezért már meg sem kérdezem:
Veres Pétert ki verte meg?

S a Költőre a puskatus
miért sújtott le? Durva szó
korbács-csaholt... s kitől hozott
halált az a puskagolyó?

Igazság? Kitől? Mit se szól
virágos cinkos-nép, kiles,
s hallgat hatalom-éhesen...
Hallgatása szégyenletes.

Az, aki így tesz, - jobb talán?
Leköpi múltját, önmagát.
Hatalma is megfizetett
gnóm törpeségű szolgaság.

S tolong másik népség, hazug,
múlt-jelszavaktól elsodort.
Mint láthatná meg ily vakon
ezt az új - lelki - Trianont?

Tragikus-komikus idő.
Szomorún nevet, aki lát:
egymás mellett bunkó fejek,
s furfangos érdek-ostobák.

(2009)