A füvek lassan szétszóródtak. Az este
közel jött, intett távozó madárnak.
Ónossá szürkült a nyárfák ezüstje,
s a hold játszott fehéret, - önmagának.

A neszek összebújtak, s életemben
azt, hogy mi fáj, tudtam, - és mégsem tudtam.
Arany ragyogott: földi-égi bánat,
kinyithatatlan nagy csillagkapukban.

Mily csendre vágytam? Összebújt neszeknek
közel-hangjai miért űztek messze?
Öröm kellett, könnycseptelen, a rétek
örök ringása, virágvégtelenje?

Az kellett, ami nincs: ami lehetne.
A Lehetetlen koronája, éke,
Idő, amely már önmaga királya, -
s emberséggé lett látszat-istensége.

Az kellett, ami nincs: a hihetetlen,
mely hihető, s szívet ad szívtelennek.

S az kell ma is: az az Elérhetetlen,
mely nem érthető, - csak az Értelemnek.

(2009)