Világvégi kicsi falu végén, szalmatetős házacskában három legény éldegélt: Másutt Ákos, Másutt János, Másutt Kelemen. Nevükből is kitalálható: testvérek voltak.
Együtt és egyszerre elhatározták, hogy tarisznyájukba teszik a szerencsét, fiastul-borjastul. Hanem azt előbb meg is kell találni. Elindultak hát keresésére.
Sokáig-sokáig vándoroltak. Egyszer útközben nagyon megszomjaztak. Baj volt ez, mert kulacsaikból éppen kifogyott a kotyogós innivaló. Mondja Ákos, a főokos:
- Víz kellene! Csudamód szomjas vagyok!
János megerősítette:
- Az ám, víz! Szomjas vagyok én is! Ha kút volna itt, vagy forrás, ihatnánk...
Nézegettek körbe-körbe, de kutat nem láttak. Forrást, patakot sem. Kelemen azt javasolta: ássanak kutat. Az erdőszélen ráleltek egy kidőlt-bedőlt deszkabódéra, abban rozsdás ásóra, lapátra. Nekiálltak ásni, de keservesen ment a munka.
Alig ástak le egy kicsit, hát mit látnak? Magától ugrál felfelé a gödörből a föld. Nocsak, nocsak! Óriási vakond bújik mindjárt elő, vagy talán csodaforrás vize buzog majd fel?
Nem vakond volt, habár fekete. Nagy volt viszont, ijesztően nagy. Szarva volt, hegyes. Farka volt, bojtosvégű. Bizony ördög ördöngősködött ki a földből! Rájuk rivallt:
- Másutt!
A három legény rögvest libasorba állt, mert az ördög katonakoruk haragos őrmesterére emlékeztette őket. Helyeseltek:
- Igen, jelentjük, Másutt! Másutt Ákos, Másutt János, Másutt Kelemen!
Az ördög eddig dühös volt, de most elnevette magát:
- Ásót lábhoz, pihenj! Félreértettétek, ti csudaszerzetek! Arra gondoltam: másutt ássatok! Ha itt ástok: beomlik föld alatti lakásom teteje. Miért kezdtetek itt ebbe a földtúrásba?!
A legények elmondták: szomjasak, kutat akartak ásni, hogy ihassanak. Az ördög elmagyarázta merre találják az erdei forrást. A három legény máris arrafelé vette az útját, vissza a fák közé.
Lassan sötétedett. Azt mondja Ákos, a főokos:
- Keresni kellene egy jó helyet, ahol nyugodtan alhatunk! Ha itt a földön alszunk el, még felfal álmunkban valami megvadult vadállat.
János helyeselt:
- Az ám, felfalhat! Itt a földön nem biztonságos az alvás, pedig már olyan álmos vagyok, hogy mutatóujjaimmal támasztom ki szemhéjaim, nehogy lecsukódjanak!
Kelemen javasolta, hogy másszanak fel a legmagasabb fára. A legtöbb vadállat nem fáramászó, hanem fa alatt rohangászó. Minél magasabban alszanak, annál biztonságosabb. Ha volna egy égigérő fa...
Égigérő fa nem volt, de nagyon magas igen. El is kezdtek mászni rajta felfelé. A tetejében azonban fészek volt, abban sas ült a tojásain. Nem csupán ült, de a felfele mászó legények láttán idegesen nézegetett lefelé.
Előbb csak nézegetett, később ennél többet is tett: fülsértően vijjogott, és a legfelül mászó Kelemen orrát csúnyán megcsípte.
Mégsem Kelemen járt a legrosszabbul, hanem Ákos, mert a sas által felkavart lelkiállapotukban mindhárman leestek a fáról, és ő került legalulra, a másik kettő pedig ráesett. Nyögött is, joggal:
- Nem jó a fáramászás lepottyanással!
János egyetértett vele, nagyonis:
- Az ám, nem jó! Én rádestem! Igen kemény, csontos a hátad. Legközelebb fáramászás előtt kössél párnát a hátadra!
Kelemen javasolta: ássanak gödröt, abba feküdjenek, és húzzanak magukra száraz ágakat. A legtöbb vadállat nem nézeget a föld alá, csak a földön bogarászik a tekintetével.
Így is tettek. Annyi bizonyos, hogy nem jött arrafelé föld alá nézegető vadállat.
Jött viszont három rabló és három rab ló. A lovakról honnan lehetett sejteni, hogy rabok? Díszes nyergük, cifra lószerszámuk nem illett a rablók ütött-kopott ruházatához, és időnkénti tiltakozó nyerítésük is jelezte, hogy a rablókat nem tekintik gazdájuknak, csak lóbitorlóknak.
A haramiák egy fához kötötték ki a lovakat. A három legényt nem vették észre a gödörbeli rejtekhelyen. Ákos, meg János sem vette észre a rablókat, mert akkor már javában az igazak álmát aludták a tarisznyába tett szerencséről. Kelemen viszont felébredt a lónyerítésre. Meglátta a rablókat, meg közelében az egyik zsivány jószagú hátizsákját. Az utóbbit behúzta magához, és kihúzott belőle egy kolbászt. Nekilátott.
A rabló később, már bortól mámorosan, kereste hátizsákját kolbászevés végett. Nem találta, és mivel két társát ez ügyben nem éppen udvarias szavakkal illette, verekedés lett a vége .Csihipuhi közben nemcsak ezt-azt vágtak egymás fejéhez, hanem félmondatokat is barlangról, elrabolt királykisasszonyról, meg annak két foglyul ejtett apródjáról, és főleg a remélt váltságdíjról. Kifejezéseik hallatán egy illemtanár biztosan befogta volna a fülét... A végén a sok bortól, meg egymás kupánütögetésétől ledőltek a földre. Szorgalmasan húzták a lóbőrt.
Kelemen úgy érezte, hogy közel lehet a szerencse, mert egyre több a mesebeli hármas szám: ők hárman vannak, tarisznyájukból is három van, három a rabló, három a rab ló, meg a zsiványok is három fogolyról beszéltek, igaz, ezek közül az egyik királykisasszony... Felkeltette társait és elmondott nekik mindent, amit eddig megtudott. Ákos megvakarta fületövét:
- Jó volna kiszabadítani a királykisasszonyt, mert az dícsérendő tett, no meg nagy jutalommal járhat, még fele királysággal is. Ám ha közben felébrednek a rablók, jaj nekünk! Lelőnek minket puskával, lekaszabolnak karddal, ledöfnek tőrrel...
Ezen a véleményen János is osztozott:
- Az ám, jó volna a királykisasszony-szabadítás! Ám mi van, ha a rablók felébrednek és nem helyeslik ezt? Akkor jaj nekünk! Ha meg a királykisasszony belémszeret, de én nem őbelé, az is micsoda bonyodalmat jelenthet!
Kelemen új ötlettel állt elő:
- A rablók most éppen horkolnak. Két horkolás között elvehetjük tőlük a fegyvereket. Utána megkötözhetjük őket. A barlang, szerintem, a hegy tetején lehet valahol, a sziklák között. Miként akadhatunk rája? Majd kakukkolni fogunk...
Ákos, a főtudós, rosszallóan húzta össze a szemöldökét:
- Éjjel nem kakukkol a kakukk, te kis csacsijancsi! Inkább huhogjuk, mint a bagoly!
Kelemen makacsul védte előbbi ötletét:
- Igenis kakukkoljunk! A kakukk nem kakukkol éjjel, éppen ezért a királykisasszony tudni fogja, hogy nem kakukkok kakukkolnak, hanem az ő hős megmentői, és kedvesen csengő hangon visszakakukkol majd.
János helyeselt:
- Az ám, vissza fog kakukkolni! És ha belémszeret...
A rablók hamarosan már csak fegyvereik nélkül és összekötözötten horkoltak tovább. A legények még a haramiák csizmáit is lehúzták, mert biztos, ami biztos, mezítlábasan, gondolták, nem lesz kedvük utánuk sétálni, mégha kiszabadulnának is. Az erdőben ez is szúr, az is szúr, ez is júj!, az is júj!
A különös éjféli kakukkszótól megijedtek a denevérek, a baglyok pedig méltatlankodón huhogtak-uhogtak. A királykisasszony és két apródja viszont nem kakukkolt vissza, azon egyszerû okból, hogy a rablók a szájukat is betömték, bekötözték.
Kakukkolni nem kakukkoltak, de néhány követ összekötözött lábbal is meg tudtak rúgni. Ezek kigördültek a barlangból. Az egyik kő eltalálta Kelement, bokán. E kő okán a legények rátaláltak a barlangra, és pár perc múlva már szabad volt a királykisasszony, meg két apródja. Az egyik apród elővett egy aprócska, de nagyhangú kürtöt, belefújt. Néhány perc múlva megjött a kürthang-válasz. Egy óra múlva égő fáklyákkal a fegyveres királyi csapat. Újabb óra múltán pedig a legények már héttornyos várkastélyban, aranyozott ágyban aludtak, selyempaplannal takarództak. Másnap, a pompás reggeli után, hívatta őket a király. Megkérdezte tőlük:
- Mivégben jártatok errefelé, leányom bátor megmentői?!
Ákos a fõokos válaszolt a többiek nevében is:
- Nagy fába vágtuk a fejszénket! A szerencsét akartuk tarisznyánkba tenni, Felséges Király, és mivel világvégi kis falunkban nem találtunk rá, hát vándorútra indultunk. Mi vagyunk a Másutt legények, a szerencsét keressük most a falunkon kívül, másutt!
- Az ám, a szerencsét! - támasztotta alá Ákos szavait János is. Közben sokatmondóan pislantgatott a királyra. Márcsak megtehetne annyit a felséges úr leánya megmentőinek, hogy királyi szóval előparancsolja, tarisznyájukba beleparancsolja azt a szerencsét fiastul-borjastul...
Kelemen is szentül hitte, hogy a király mindjárt beköltözteti tarisznyájukba az aranymosolyú, gyémántszemű szerencsét.
A király jót nevetett és így szólt:
- Én nektek, bátor legények, egy királyi tanácsot adok jutalmul. Másutt legények! Másutt keressétek a szerencsét, ne itt, hanem otthon, világvégi kis falutokban! Bizonyos vagyok benne, hogy ott rátaláltok. Három lovat is adok nektek, ne kelljen annyit kutyagolnotok visszafelé, mint idefelé.
Mentek a legények hazafelé, lógó orral. Igaz, gondolták, most lóháton utazhatnak, node csekélyke jutalom ez királykisasszony-megmentésért!
Hanem világvégi kis falujukban zenebonás csodára nyílt ki fülük, zászlós-virágos pompára a szemük. A király hosszú-hosszú keze elért odáig is! A bíró már várta őket, szalagdíszes hordó tetején, cifra szónoklattal, meg a falu apraja-nagyja is hosszas éljenzéssel. Láttak még mást is: szorgos kezek három gyönyörű házat építettek nekik. Ezen kívül földeket, állatokat, szerszámokat, három aranykulcsos pénzesládikót, - és még mennyi minden mást kaptak a királytól! No meg az ilyen királykisasszonymentő vitézlegények láttán a legszebben hímzett leányblúzocskák alatt is meg-megdobban a szív. Hamarosan a szerencse mellé a boldogság is beköltözött hozzájuk, nem csupán a tarisznyájukba, de házukba, egész életükbe.