Volt egyszer egy varázsló. Meg egy ház, amelyik előtt éppen ez a varázsló állt meg. A ház csinos, tornácos parasztház volt, három szobával, konyhával, kamrával. Mögötte nagy kert büszkélkedett, istállóval, fáskamrával, kutyaóllal.
A varázsló jókedvűen énekelte az általatok talán ismert népköltést, melynek első két szakasza így hangzik:

Kiment a ház az ablakon,
benne maradt a vénasszony.
Zsuppot kötött a hátára,
úgy ballagott a vásárra.

A rókának nincs nadrágja,
mert a posztó nagyon drága.
Ha a posztó olcsó volna,
a rókán is nadrág volna.

Így volna-e rókával, posztóval? Tudja a manó! Ám a manó nem jön olyan könnyen elő, így hát térjünk vissza a nótázó varázslóhoz, akinek megtetszett a ház, és azt kérdezte tőle:
- Kinek a háza vagy, szépségem?!
A ház nem válaszolt, mivel a házak nem tudnak beszélni, pedig ha beszélni tudnának...! A varázsló viszont azért volt varázsló, hogy ne hagyja annyiban azt, ami pillanatnyilag annyi. Előhúzta varázsigéket tartalmazó füzetét, ráolvasott valamit a házra, mire az egyből elkezdte a szóröptetést, de úgy, hogy kettőből sem akarta abbahagyni:
- Szépszavú Pálék háza vagyok! Szépszavú Pál, kemény ember volt, de felesége már régen megpuhította. Gyermekeik: Kati, Teri, Feri, Pali.
Te meg, különös ember, miért danolászod, hogy "Kiment a ház az ablakon..."?!
Egy ház nem tud kimenni az ablakon, nem tud menni, inni, enni, venni, - csak lenni! Csacska vagy te, ember!
A varázsló elmosolyodott:
- Hiába a nyelvöltés, ez egy bájos népköltés!
A ház folytatta volna a szóáradatot, a bűvöspálcás úr viszont minden volna nélkül folytatta az igemondást fekete füzetéből. Szemeket és orrot is bűvölt a házra, a ház elé meg egy óriási ablakot varázsolt. No azon az ablakon úgy kiment, kiugrott a ház, hogy csak na!
Valami liba, akarom mondani, hiba azonban belecsúszott a dologba. Az történt ugyanis, hogy az istállónak, fáskamrának, kutyaólnak is lábai nőttek, és azok is kiugrottak az említett ablakon. No ez már nagyobb baj volt, mert kiderült: a varázsló fekete füzetéből elveszett a bűvöléseket visszafordító igéket tartalmazó lap. Ezeket sem tudta fejből, vakargatta is kerek kobakját: hogy is volt, mint is volt, nap volt benne, - vagy a hold?
Nem esett kétségbe, mert a kétségbeesés kétségtelenül nagyobb baj a kétségbeesést okozó bajnál is! Csavarintott egyet az észcsavarján:

Ugrabugra hejehuja!
Fürge ördög futós nyula!
Balszerencse olykor jobbul:
ördög eltűnt, van futós nyúl!
Bajunkra a gyógyír titka:
Kacaginda Emerinda!

Persze, ti nem tudjátok, hogy ki is az a Kacaginda Emerinda. Ne keseredjetek el, édeskéim, sok mindent nem tudtok ti, de majd én kioktatlak benneteket erre-arra!
Kacaginda Emerinda varázslóleány, világgyönyörű, világkedves, világbájos, világjószívű, - és hűséges kis falucskájához, Álmodóhéthegyhez. A varázsló, - áruljuk már el az ő nevét is! - Csinospálcás Károly, titokban szerelmes volt Emerindába, de nem merte bevallani szerelmét, mert félt a kikosarazástól. Nem tudta ez a Károly, hogy aki mer, az nyer? Talán sejtette, de már egy sor balsikerű tapasztalata volt meréseivel, igaz, azok nem lányokkal voltak kapcsolatosak.
- Megyünk Emerindához! - döntötte el a varázsló. Megindult a fura menet: elől ment a bűvös igék feledékeny tudósa, utána a tornácos ház, mégutána az istálló a benne levő tehénnel, majd a fáskamra a benne levő tüzifával, legvégül pedig a kutyaól, a méltatlankodóan ugató kutyussal. Itt is, ott is ablakok nyíltak, kíváncsiskodó fejek nézegettek, ajtók tárulkoztak, emberek kijöttek, bámultak, bambultak. Mi ez?! Komédiások, vándorcirkuszosok hírverő felvonulása?!
A tehén menetközben ki-kidugta a fejét az istállóból, legelte az útmenti fák, bokrok leveleit. A kutya viszont csak egy tarisznyát tudott becsábítani az óljába, azért pedig nem ő, hanem a kutyaól kapott egy kutyául nagy botütést a tetejére az addig tarisznyás, de tarisznyátlanná vált embertől. A tarisznyában kolbász volt, meg szalonna, szerencsére mindkettő olyan fajta, amit a kutya igen kedvelt, de addig ritkán kapott.
Ment a daloló menet, de Csinospálcás Károly rájött: nem célszerű olyan nótával beállítani Emerindához, amelyikben vénasszonyról, meg rókáról esik szó, még a végén megsértődik a szépséges varázslóleány. Kicsit átköltötte hát a szövegét:

Ingabingál órainga, -
hozzád jöttünk, Emerinda!
Varázsverset kérni jöttem,
szép kis házzal, itt, mögöttem!
Megy a ház, megy az istálló,
hogy ne menjen, kéne pár szó!

Emerinda kinézett az ablakon és nagyot nevetett:
- Elfelejtetted a visszavarázsló-versikét, Karcsikám?! Jó, segítek, de ha megáll ez a különös építménymenet, akkor miként kerül vissza a helyére, hiszen hét falun is átutaztál vele?!
Csinospálcás Károly a fejéhez kapott:
- Igazad van! Ó, én tökkelütött!
Emerinda azonban máris segített a dolgon. Titokzatos szavakat mormolt, - és lám! Megfordult a ház, az istálló, a fáskamra, a kutyaól. Mentek visszafelé, Szépszavú Pálék portájára. Zavarában Károly is megfordult, de Emerinda gyengéden karomfogta:
- Te maradj, tökkelütött Karcsikám! Ne félj! Én nem ütlek tökkel, és ha felhagysz a tökkelütöttséggel, még palacsintát is sütök neked!
Ez a Karcsi nagyon szerette a túrós palacsintát, de a lekvárosat sem vetette meg, hanem szájába vetette. Megevett hat túróspalacsintát, utána pedig - igaz, Emerinda varázslókisasszony is nagyon bátorította mindkét ragyogó szemével! - arra is volt mersze, hogy csókkal köszönje meg a palacsintákat. Emerinda minden palacsintáért kapott egy csókot, de utána még többet is, mert a varázsló gondolt a jövőbeni palacsintákra is. Jó ha előrelátó az ember, akár varázsló, akár csak közönséges elvarázsolt! Egy hónap múlva feleségül vette Emerindát. Három palacsintaszerető gyermekük született. A szeretet azonban a Csinospálcás-családban nem korlátozódott a palacsintákra. Még akkor sem orroltak meg egymásra, amikor a tálon nem palacsinták voltak, hanem finom, lekvárral töltött bukták sorakoztak.