Este volt. A Hold ráterítette a sötét erdőre áttetsző ezüst fénytakaróját. A tölgyfán égő szemű madár huhogott:
- UHÚ! UHÚ!
- Bújjunk el! Gyorsan! - mondta gyermekének az egérmama.
- Miért?! - kíváncsiskodott a kis egérgyerek.
- Ez egy Huhogó Fa! - válaszolta mamája. Minden Huhogó Fán veszély leselkedik ránk, egérnépségre.
Beköszöntött a reggel.
Az egérmama gyermekével megint a tölgyfa alatt bogarászott, méginkább makkászott. Lepotyogott makkot kerestek. Az egércsemete ijedten kiáltott fel:
- Bújjunk el gyorsan! Ismerem! Ez a Huhogó Fa!
Mamája megnyugtatta:
- Most nem huhog!
- Miért nem huhog?! - kíváncsiskodott az egérke.
Mamácskája felnézett a tölgyfára, amelyen odú sötétlett, és odasúgta csemetéjének:
- Most, nappal, alszik benne a huhogás! Ám nézd csak: milyen szép makkot találtam! Megtanítlak egy nyelvtörő versikére is:

Hat egér hat makkot kap...
E hat hatból másnak hagy?
Ha hat egér mákot rág,
hát e mákból másnak ád?
Nos, sem neked, sem nekem,
nem adnak egy szemet sem!

Az egérmama és fiacskája elrágcsált néhány makkot, de bőkezűbbek voltak a nyelvtörőcske egereinél. Igaz, ők nem hatan voltak, csak ketten, és nem hat makkot találtak, hanem hatvanhatot is... abból bizony hagyniuk kellett, nem tudták mind elrágcsálni. Mákot nem hagytak, de azt nem is leltek, ami érthető, hiszen nem tölgyfa alatt terem a mák. A nincsből viszont nagyon nehéz hagyni, így ez utóbbi megbocsátható.