Viktória úrnő, a királyság szeme fénye,
szemeinek csillogása minden férfit megígéze,
nem is beszélve buja mosolyáról,
melyért minden lovag szíve lángol.

És itt állok most, ablakod alatt Úrnőm,
villám csapásával az én szívem dördül,
s lantom húrja zengi Néked a szerelmet,
és nyújtom feléd az én erényes lelkem.

Fogadd el, ó kérlek, ne hagyj szenvednem,
mert ha nem vagy enyém nincs miért léteznem.
Bejáram a fél világot, sok harcmezőn álltam,
de meghalni csak nélküled kívántam.

Mert nélküled még a szultán kertjében sem nyílik rózsa,
mert nélküled nincs éltető nap a delelő égen,
mert nélküled nincs szomjat oltó forrás a hegy szívében,
mert nélküled az én szívem kesereg búsan.