A tenger jött, s a másik is, az égi,
s már vitt is a kis motoros hajó.
Ruhád lobogott szépség-szemű tündér,
te föld-lakó, víz-lakó, ég-lakó.

A Szent Márk tér nyüzsgő galambcsodája
békét hozott. A föld, a víz, az ég,
aki ott volt mindenkit megigézett:
fehéret, sárgát, barnát, feketét.

Sikátorok. A zöld vizű lagúnák.
Viráglángokkal ékes ablakok.
A Gondtalanság ült a gondolákon.
Tündérszemekben szépség ragyogott.

Kalmár Város! Egykor gőgöt, hatalmat
vitt és hozott sok kinccsel telt hajód.
Tündér kacsint ki zöld lagúnavízbõl,
s a házsorok tűnődőn hallgatók.

Bohócsipkák. Álarcok. Mennyi ékszer!
S üvegvilágban álarcos világ:
Murano játszik, villant, tündököltet
pirosat, sárgát, kékszínűt, lilát...

Mindez, persze, tudom, hogy csak a felszín…
Lagúnák alján sötétlik a vér,
s ha kérdezem: komorrá lesz a tündér,
üveg könnycseppjén bú csillog, zenél.

Mi elmegyünk háromszínű világba,
mely múltjából nem élhet meg: haza.
Ott a lelkekre kereszt rásötétlik,
s fájó kereszten piros csillaga.