Tudom, hogy oly szép hinni a tavaszban,
ha lángfehéren lázadás ragyog,
s az ég felé a lendülő virághad
küld látszatot - millió csillagot.

Tudom: a nyárban bölcsőkben a bábok,
nap melegít fel reményt, szárnyakat,
s madárszó épít hangos büszkeségből
égig ívelő kékarany hidat.

Tudom: ha őszre hull pirosan, barnán
a sok levél, úgy felcsigáz a csend! -
és csak a csend hallja a hallhatatlant,
a végtelenen túli végtelent.

Tudom: a télben út, ha feketéllik,
képzelt hóember kövér hóra vár,
s a volt-csalón didergő árokparton
teng-leng a szélben szétzilált szakáll.

Tudom, hogy játék minden, fény az árnyat
ha csókolgatja udvarok kövén,
s szellem bújik ki kiürült palackból,
mint tollam alól ez a költemény.

Tudom, hogy minden kurta s összevissza:
érdek markol, hitet mímelni kész,
s az arcokra úgy rátapadt az álarc,
s az utakra aljasság, görbeség!

Tudom: divat lett az álszent tekintet,
s a hazugság lódító nyelveken,
s új nemzedéké kurtán, összevisszán
silány béke, színjáték-szerelem.

Tudom: nem kell vásári forgatagban
őszinte szó és becsület. Minek?
Még csalogatna távoli jövőből
palackjából kiintő szellemet…

Tudom, hogy tudás, érzés mit sem ér, de
csókolgatja, mint udvarok kövén
a fény az árnyat, s az életet ének:
hajléktalan, lenézett költemény,

de még ez is csak szégyen, furcsa szégyen,
mivel, tudom, - ó, nincsen itt “talán”! -
egy gonosz varázs mondatja: SZABADSÁG -
lihegő ország börtönudvarán.