Köznapok tükre - belenézni féltem.
Nem félek már, így, félig messzeségben,
félig nincs-ben. Házak felett ha kékség:
tavaszt remegtet múlt-tündérszegénység.

S emlékezem. Milyen is volt az este
a gyermekkorban? Lámpafény kereste
röptét rovarnak. Felnőtt, gyermek fáradt
szemmel épített csendből csigaházat,

ha kifeszült fent csillagok hatalma:
némi békét, - máskor ott volt a hajsza,
s az volt csak jó amikor jött az este,
s kanál merült az ízes bablevesbe.

Nagyanyám főzte a levest, szegénynek
boldogságot nem hozhattak az évek,
ha csak mi nem, gyerekek, olykor, rosszak,
estére ördögöknél szurtosabbak,

serdülgetők, érdes szavakat váltók,
sután lengetők sajnálkozó zászlót,
házimunkára nem mindig serények
/főleg nekem szól ez, nem az öcsémnek!/.

Nagyanyám gyakran Isten ujját leste,
s vágyait belefőzte a levesbe.
Tán Ő szeretett legjobban, s ma bennem
fájó érzés: ezt ki nem érdemeltem.

Az ágyba viszont már árnyak kísértek:
falra vetülő, ijesztgető lények,
ág- és levéltitkokból összefontak,
s jósolgattak álomba kúszó rosszat.

Anyám mondta: képzelődöm, ne féljek,
- de sok mindent a gyermek jobban érthet
vagy érezhet, s ezt talán Ő is tudta,
gyermekét, persze, mégis nyugtatgatta.

Köznapi esték.. .Múlt falán a látszat
valóvá lett: a sok baljós varázslat.
Csillagpiros a szívekből kiégett,
s egy kis ország már egyre bússötétebb.

Mégis, most is, a Múlt: köznapi esték
lámpafényében játékos melegség
és Nagyanyám is látom amint este
egy kis sót szór a készülő levesbe,

s bár felettem, felettünk gonosz Árnyak,
kedves, segítő szava Múlton áthat,
s ragyog, ragyog bút sötétlő világra
volt-esték békét kérő glóriája.