Nyárderékon, mint körláng-kerekek
gurultak szét e virággyerekek.

Itták a kéket, tiszta fecskeszót.
Napot imádtak, csillagcsók-adót.

Hitték: az Idő lángmeleg-örök,
fényes híd Véges, s Végtelen között.

Hitték: övék e csend-dallamú ég,
fecskeszó cseppjén csábos messzeség.

Hittem volna én is, ha életem
nem ejti foglyul furcsa félelem,

s nem látok mást is: erdőt, dúlt avart,
sziklás Hegyet, mely szakadékba tart?

Az Idő múlt, gyorsan nyárvége lett,
s a lekonyult barnás tányérfejek

tenger-határán az új csősz megáll:
kicsit ősz már itt is, ott is a nyár.

Égből lecsöppent gyíkszem hallgat és
még felezüstlik fecskeszó, mesés,

de már eltitkolt bútól rezzenő
e napraforgóföldi temető.

A hangya jár, az örök óra jár,
és sír a kérdés, választ nem talál,

sír életünk, míg lángkerék szalad,
s azt sem tudjuk pontosan mit sirat:

a fecskeszót? gyúlt tükrök fénydalát?
szeretet felszikrázó csillagát?

fent a Napot, mely annyi csókot ad,
míg párolog örömdús pillanat?

mást? vagy magunk? vagy mindent, ami lét?
az el nem mondott könnycseppes mesét?

azt, ha szemekben búsong őszi köd
és nincs híd Véges, s Végtelen között,

s a megállt lélek önmagába lát,
s testét siratja, e kínzó hazát?!