Cicánk, fekete-fehér foltos,
szegény humoros képű pára,
minden vitézlő donkihóték
szívig ható paródiája!

Gyermekkorunkban velünk játszott.
Fülelt a lomb-, s bogárneszekre.
Árnyéktól el, s árnyékra ugrott,
ha tücsökhúrral jött az este.

A jövőt akkor vágytam-féltem.
Ma nincs félelmem, s nincsen vágyam.
Ma csak a Semmi könnye csillan
végtelen csillagpalotában.

Múltból melegség átdorombol:
cicánkra gondolok. Már messze,
másik világban egerészik, -
az emberi sors megkereste.

Este jön hallgatag hideggel,
legyintő kézzel, elmúlt vággyal,
könnyes-csillagos végtelennel,
fájó szépségű palotával.

Ó, felnőttek! Kis irígy bábuk!
Ami nagy: álom és a gyermek,
forgó süveg, egérfogócska,
fényzenéje szőlőszemeknek,

a Kaland volt-játékszavakban
/felnőtt-szavakban gonosz játék/.
Lehet: cicámhoz visszafutnék,
ha a múltba ösvényt találnék.