Volt egy medve.Barnabundás, brimmebrummás, fogas-karmos, dicsekvő.
Éppen egy rókának magyarázta:
- Én nem félek még a méhektől sem!A múltkor benyúltam az odújukba és mind kimancsoltam a mézüket.Egyikük sem merte megszúrni az orrom!
A róka kétkedően nézett, ezért a medve odacammogott egy félig kidőlt fatörzs odújához:
- Olyan odú volt, mint ez!
Beledugta a mancsát, így mutatta, bizonygatta a rókának mint is cselekedett ő a vadméhek tanyáján.Azt gondolta magában: ebben az odúban nincsenek méhek, teheti.
Méhek nem is voltak benne, de egy szunyókáló menyét igen.Az a fajta menyét amelyik nem szereti, ha álmát medvemancs tapogatja.Beleharapott hát a hívatlan vendégbe.
A medve ijedten ugrott egyet és futásnak eredt.A róka utána.A veresbundás jobban szerette ugyan a sültet, mint a felsültet, de azért azon is jól elszórakozott-elheherészett, aki felsült valamiért. Most a medvén.
Amikor megálltak, a medve zavartan magyarázta:
- Nem félek a méhektől, de ebben az odúban ördög volt! Persze, tőle sem ijedek meg, de az ördög nagyon piszkos, kormos és ezért nem szívesen nyúlok hozzá.
A róka gúnyos mosollyal bólogatott.
A medve tekintete egy fa derekán futkározó mókusra esett és megjegyezte:
- Ügyes ez a mókus, de én is tudok fára mászni, nemcsak ő! Sőt! Én még jobban!
A róka savanyú képpel mondta:
- Bárcsák én is fel tudnék mászni a kiskoma után!Imádom a lerántott-kirántott-berántott mókust.Te, medve, igaz, fel tudsz kapaszkodni a fára, de azért a mókus inkább fára termett, mint te.Nem tudod megfogni.
A medve felhördült:
- Én is fára termettem!Nézz és bámulj!Mindjárt elkapom a kis ugrabugra bozontos farkát!
El is kezdte a fáramászást, de a mókus könnyedén feljebb szaladt.A medve utánakapaszkodott.
Lent, éppen a fa mellett, két termetes vaddisznó dagonyázott egy iszapos-sáros részen.Ezt az élvezetet semmiért sem adták volna oda, de azért félszemmel a medvére és mókusra is figyeltek.Tetszett nekik ez a kis ingyencirkusz.Medve akar mókust fogni?!Ki látott már ilyet!
A mókus felszökkent a fa tetejére.A medve súlya alatt inogni kezdett a fa.Erre a csinos kis rágcsáló átugrott egy másik fára.A mackó mérgesen dörmögött:
- Ez nem érvényes!Másik fára ment át az ugrabugra!Hintál, csalafintál!
A róka felkiáltott a medvének:
- Nem tudod megfogni a mókust!Ahhoz madárrá kellene válnod és utánarepülni a másik fára!
A bundás meghökkent:
- Madárrá?!Én sok mindenre képes vagyok!Talán még madár is lehetne belőlem, ha megtanulnék repülni...
Kicsit töprengett ezen és közben, véletlenül, elengedte a fát.
Abban a pillanatban már röpült is, de, sajnos, lefelé.
A két vaddisznónak nagy szerencséje volt: ha a medve rájuk esik, lehet, hogy többé nem dagonyáznak. El is rohant ám ijedtében mindkettő, neki a vakvilágnak!
A róka szerencséje sem volt kisebb: ha a zuhanó medve alá kerül, bundája laposra szétterül!Nohát akkor ez a veres tyúkot többé már nem keres!Így csak feketeróka lett belőle: a szétfröccsenő iszap teljesen beborította.Ilyen feketén a pokolba is elmehetett volna ördögrókának.
A dicsekvő medvét is ölébe csücsültette a szerencse: ha kemény földre vagy ráadásul kőre zuhan, ugyancsak jajgathatott volna alfele felfele!A puha sár, iszap erősen csökkentette az ütést, de azért így is megérezte ám!
Bődült egyet, és usgyi! - eltűnt a fák között.
A róka három napig vakargatta magáról a sarat, iszapot.A két vaddisznó három hétig nem mert a dagonyázóhelyhez közeledni.
A mackó viszont egész hátralévő medveéletére leszokott az oktalan dicsekvésről.