Még itt a nyár.Szeptember eleje.
Fehér lepkék után elszáll egy barna,
s a fák zöldek, csupán a gesztenyék
házatája szegényes rozsdamarta.

Innen fentről a Duna kis patak,
békés csíkja a szeptemberi csendnek,
s szitakötő vadászgat nagy tükör
ezüstkékjén, szélén a végtelennek.

Minden hallgat.Az is, ami szól most.
Összeolvadnak hangok, hallgatások.
Az Érthetetlen - ezt is hihetnénk -
nekünk teremt most érthető világot?

Nem teremt.Érthetőt nem.Miért nem?
Hát ez titka örök szeptembereknek.
Az anyagba rejtett csend előjön,
s Csendet kiált, szívet megsebző csendet.

Más Csend.Lelket, Anyagot lenéző,
s fényfűszálakból kisimított rétet,
elszökő Van-t, nyíló szemű Nincs-et,
dacos hegyhátát semmi-mindenségnek.

Más Csend?Megdőlt, múló egű nyárban
őszön tűnődöm, miként régi bölcsek,
akik rájöttek erre-arra, mégis,
mindmáig csak pusztuló szóörömnek.

Kétféle csend szeptemberi nyárban.
Választalanság.Beérett mag köszön
fásult sárgát cipelő darázsnak,
és árnyék, s arany képzelt köntösömön.

Mi sem tudjuk, persze, mit szeretnénk:
magunkra várni, s csillagcsendű égen
ingyen békét, mely szívünkbe átjön
nyár-ősz egycsendű, szép szeptemberében?

Vagy célt, amely, ha kell, kardot rántat,
s szembenéz minden hamis földdel, éggel,
s szívekhez szól csend-szavú parancsa,
s jövőbe látón győztessé vezérel?

(2009)