- Hol voltál? – förmedt rá köszönésképpen Nath.
- Violettánál – hazudta szemrebbenés nélkül, az évek során már ezt is megtanulta. Nem egyszer töltött elcsent órákat szeretők karjai kötött. De megváltozott, rájött, hogy férfiak tucatjai nem fogják vele feledtetni azt az egyet.
Akkor kitálalt mindent Nathannek, csak a legfontosabbat hallgatta el. Soha egy elejtet szóval sem utalt Gabre kapcsolatuk során.
Amikor megismerte vőlegényét, már éveket élt szerelmére várva. Szomorú volt, kínnak érezte a lélegzést is. Ágytól, ágyig vándorolt, minden kis kalandtól a megváltást remélte. Férfiak jöttek-mennetek, de nem szűnt a fájdalom, hanem egyre inkább felerősödött. Kezdte, úgy érezni, hogy nincs, miért felkeljen reggelente. Az, akit szeret már rég elfelejtette.
A kéj néhány perces örömeivel próbálta gyógyítani önpusztító hajlamát. Ezért nem érdekelte, hogy ehhez ki segíti hozzá.
Nath megbocsátotta neki a félrelépéseit, kapott egy új esélyt. Úgy ahogy régen Gab is tőle, bár neki csak egy részeg csók volt minden bűne.
Azon a napon új célt kapott, azzá a nővé vált, akit párja látni akart benne. Újjászületett. Tudatosan elfeledte ki igazából, minden kis változását előre eltervezte.
A fájdalom lassan múlni kezdett, legalábbis azt hitte.
- Nem vetted fel a telefont.
- El volt némítva.
- Én itt halálra aggódom magam miattad, és te erre csak annyit tudsz mondani, hogy el volt halkítva a telefonod! – kelt ki magából maradék türelmét elvesztve jövendőbelije.
- Igen. Nem tudom, miért kell ezen ennyire kiakadni. Beszélnem kellett Viollal, de egyben haza értem – összegezte az eseményeket látszólag teljesen nyugodtan.
Magyarázkodás közben észrevétlenül kilesett az ablakon, hamar észrevette a fekete terepjárót. Gab még mindig arra várt, hogy meggondolja magát. Pár perc múlva kigyulladtak a lámpák, és a kocsi csatlakozott a száguldó fémtömegekhez.
- Kérlek, ne haragudj – kezdett párja megpuhításába. – Nem szeretem, amikor mérges vagy – dorombolta közelebb lépve.
- Ne csinálj még egyszer ilyet!

Vasárnap a templom megtelik emberekkel, akik már kíváncsian várják a pap reggeli prédikációját. Néhány ember a mise alatt áhítattal hallgatja az úr szolgájának szavait, van, aki az órájára pillant minden percben, hogy mikor lesz már vége ennek a formaságnak. A kisgyerekek néha ásítoznak egyet – ugyanis a szüleik korán ébresztették őket – de többségében izegnek-mozognak. Ők inkább már játszani mennének.
Zoé ilyenkor az embereket figyelte, mivel nem hitt Istenben, ezért számára az oltár előtt álló férfi szavai jelentéktelenek voltak. Egyedül az orgona játék gyönyörködtette a szertartás során, ami betöltötte az egész építményt.
Régen csak az épület szépsége miatt nézett meg egy templomot, az emberek a vallásért tett áldozata tükröződött bennük. Mindegyik egyedi volt, mégis teljesen egyforma. A rideg kőfalakat máshol, máshogyan húzták fel, de ugyanazt a kellemetlen érzést árasztották.
Viszont Nath életéhez hozzátartozott a vallás, ezért ő is a kereszténység felé fordult. Misékre jártak, gyóntak, étkezés előtt elmondtak egy imát. A lakásukban szentképek díszítették a falat.
A gyülekezet számos tagját ismerte már, beszélgetet velük, néhányuknál már járt is. Őket szinte mindig lehetet látni a padok között.
Volt, aki csak havonta egyszer-kétszer jelent meg, de olyan is, aki több hónapos távolmaradás után tért csak vissza. Ritkán jöttek új emberek.
A prédikáció megkezdése után összetalálkozott a tekintete egy fekete szempárral, a tulajdonosa kihívóan mosolygott rá.
- Kimegyek egy kicsit a levegőre – súgta oda vőlegényének. Óvatosan kibújt az emberek közül, és csendesen elhagyta Isten házát.
A templomkertben egy barátságos nyírfa árnyékába húzódva várt. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó és kilépett rajta Gabriel.
- Isten – Isten! – köszönt felé kissé gúnyosan a férfi, mikor már közelebb ért.
- Mit keresel itt? – kérte számon Zoé.
- Vasárnapi misére jöttem – magyarázta teljesen egyértelmű cselekedetét.
- Hogy nem gondoltam erre! Végül is a hatalmas katolikus meggyőződésed kötelez a megjelenésre.
- Közelebb áll hozzám, mint a te pogány lelkedhez.
- Mondja az, aki a sátánnal cimborál.
- Én legalább meg vagyok keresztelve.
- Én is, megtértem – jelentette ki teljes határozottsággal a vita lezárása érdekében.
- Én meg muzulmán lettem – ironizált tovább Gab.
- Ezek szerint te is sokat változtál.
- Kutyából nem lesz szalonna. Bár el kell ismerjem szépen átvered a környezeted. Velem is majdnem sikerült elhitesd, hogy a régi Zoé elveszett az idő viharos sodrásában. De az a csók…
Az igazság ostorcsapásként érte Zoét. Hirtelen felindulásból pofon ütötte kedvesét, fájt neki ezt hallania.
Menekülni akart, felszaladt a lépcsőn, kinyitotta a nehéz fa ajtót. Most először érezte menedéknek az Úr házát.

- Gyönyörű innen a város! – sóhajtott fel a lány.
- Szerintem is, látod érdemes templomba járni.
- Az biztos. Főleg ha még az atya se veszi észre, hogy betörtünk a toronyba.
- Épp ez benne az izgalmas – nevetett rá az ifjú. - Nem sokára lenyugszik a nap, megvárjuk?
- Igen.

A régi kocsma ajtaján rutinosan lépet be, bár már legalább egy éve nem járt itt. Most mégis úgy döntött, hogy lenéz. Nath elutazott valami szoftverkiállításra, vagy valami hasonlóra. Nem volt kedve otthon ülni, és mivel egyik barátnője szülinapja volt, rászánta magát, hogy eljön.
- Sziasztok! – köszönt a társaságnak, amikor odaért az asztalhoz. Sophy rögtön felvidult a hangját hallva, boldogan átölelte.
- Hát eljöttél.
- Nem hagyhattam ki – mosolygott rá. – Boldog szülinapot!
A többiek is örömmel fogadták egykori társukat, volt miről beszélgetni. A szinte már idegenné vált barátaival ismét felszabadultnak érezte magát, egyre jobban bánta, hogy ennyire elhanyagolta őket.
Mesélt nekik az eljegyzéséről, a mostani életéről, és érdeklődve hallgatta mások beszámolóit.
- Z, - szakított félbe egy társalgást Sophy. – azt hiszem, valamit tudnod kell…
- Üdvözlett mindenkinek – harsant fel Gab jellegzetes, eltéveszthetetlen hangja.
Megfagyott a levegő. Az emberek hol Zoét, hol Gabrielt figyelték.
„Itt valami történni fog.”
- Rég láttalak – oldotta a feszültséget a férfi.
- Én is téged – adott neki köszönésképp két puszit az arcára a nő. Nem akarta elrontani a hangulatot.
Ezután ugyanúgy folytatódott az ünneplés. Csak néhányan tekintettek gyanakodva a látszólag teljesen közömbös párra.
Eleinte sikerült elkerülniük egymást. De ez csak a vihar előtti csend volt.
- Beszélnünk kell! – jelentette ki Zoénak Gab, amikor mindketten kicsit távolabb kerültek a társaságtól.
- Tévedsz – utasított el határozottan Zoé. – Soha nem kellet volna beszéljünk – lépett el mellőle, de a férfi visszahúzta a karjánál fogva.
- Ezt te se gondolhatod komolyan – a hangjából hitetlenség, és düh érződött.
- De, igen. Életem legnagyobb hibája te voltál! – vágta Gab fejéhez megsebezve ezzel saját magát is. Közben kiszabadította önmagát.
- Zoé! – emelte meg egy kicsit a hangját – Esküszöm, nem tudom elhinni, hogy ez te vagy! Egyszer ellöksz magadtól, máskor meg visszacsókolsz. Hova tűnt az a nő, akit szerettem? – kérdezte szinte kétségbeesve. – Templomba jársz, nem tartod a kapcsolatot a barátaiddal. És hozzámész ahhoz a balfácánhoz, aki azt se tudja, ki vagy te valójában. Nem értem, hogy nem veszi észre ezt.
- Ne merd Nathant vádolni! – kiabálta könnyek között, magából kikelve – Százszor különb nálad.
Mondd, mit vártál! Öt év után megjelensz a semmiből és én majd tárt karokkal fogadlak. Elhagytál! Pedig én az életemet odaadtam volna érted. Erre mi volt a hála, évekig felém se néztél.
Szóval, ha bűnöst keresel, akkor először néz magadba.
- Zoé… - kezdte Gab, de szerelme nem hagyta szóhoz jutni.
- Ne magyarázkodj! – szólt kicsit lenyugodva. – Csak hagyj békén! – ezzel elindult a kijárat felé.
Az ajtó csattanása rázta fel Gab-et. Tudta, hogy kedvesének fájdalmat okozott, de azt nem, hogy ennyi keserűség gyűlt fel benne.
Ekkor jutott el a tudatáig az elnémult társaság, akik most őt fürkészték.
- Bocsánat! – sietve lépett ki a kocsmából, tekintetével már Z-t kereste. Hamar rátalált, egy közeli lépcsőn ült. Térdét felhúzva zokogott.
Gabriel óvatosan átölelte, amikor már csak szipogott, lágyan a nyakába lehet.
- Bajod esett volna, ha együtt maradunk. Te elfogadtad ezt, de én nem voltam képes feláldozni téged még néhány együtt töltött hónap miatt. Így is attól féltem, hogy megtalálnak. Ha veled valami történik, akkor nekem sincs értelme tovább küzdenem – egy ideig hallgatott – Így, is elvesztettelek – simította ki kedvese arcából izgága tincseit.
A nő alig észrevehetően megrázta a fejét, kimondani nem merte szíve titkát. Inkább hozzábújt e kedves káprázathoz, és nagy levegővétellel magába szívta édes illatát. Csak egy pillanatig feledni akarta a valóságot. Félt, ha felnyitja a szemét, ismét szertefoszlik.
Bízni akart benne, de a hite megfogyatkozott. Sokáig várt rá, túl sokáig. Már belefáradt.
- Vigyél haza!

Z a nappaliban állt, gondolatait a kezében lévő kép kötötte le, magát látta rajta a szerelmével. Egy férfival, aki vállalta vétkei következményét. Választhatott, vagy egy ideig megpihen, vagy visszamászik oda ahonnan jött. Oly fennkölt, nemes eszme szolgálatában, hogy segít kipurgálni a rejtőzködő gonoszt.
Ez egy a hosszú, magányos út, ők mégis együtt indultak el rajta. Úgy támogatta kedvesét, ahogy csak tudta, menedéket nyújtott neki karjai közt. Mégis a félelem egyre jobban megfertőzte ezeket a csodás perceket.
Mikor már vége tért volna a rémálom a mohó angyalok még többet követeltek, szabadságot ígérve.
A búcsúcsók után még sokáig várta, hogy visszakapja a boldogságát. De az idő kíméletlenül haladt. Öt év…

- Mi lesz most velünk? – kérdezte Gabriel.
- Nem tudom – sütötte le a szemét.
- Értem…
- Légy türelmes, most ez nekem sok – adott egy csókot az arcára és belépett a liftbe.

Több száz nem fogadott hívás, megszámlálhatatlanul sok sms, megtelt virtuális postaláda, néhány fel nem bontott bélyeg nélküli levél. Két nap alatt.
„Hova tűnt az a Zoé?” – gondolta keservesen. - Hova tűnt az a talpra esett, merész nő. Aki bárkinek vissza mert szólni, aki nem félt semmitől. Aki mindent megtett az álmaiért és nem hátrált meg a nehézségek előtt, sőt csábították a lehetetlennek látszó feladatok.
Csupán maszkot húzott, de többé nincs szüksége rá.
Amikor belépett a lakásba már döntött, összepakolta a ruháit, a többi kacatjaival, visszaköltözött ideiglenesen a szüleihez.
Megfordított a képet, óvatosan végig húzta a kezét a kacskaringós betűkön.
Szeretlek!
A nyíló ajtó zaja rázta fel.
- Nath, megijesztettél – fordult a szobába belépő férfi felé.
- Szia, cicám – mosolyodott el vőlegénye.
- Beszélnünk kell! – jelentette ki minden bevezetés nélkül Zoé.
- Rendben hallgatlak! – érkezett a válasz változatlan derűvel.
- Szerintem először ülj le – ajánlotta előre látóan, amikor ez megtörtént bele kezdett rövid mondókájába – Egy évre leszerződtem egy nagy, külföldi céggel. Jövő héten kezdek.
- Nem értem – nézett rá félve az informatikus.
- Elutazok. Messzire. Sokáig.
- De én nem tudok egy hét alatt elintézni mindent – akadékoskodott.
- Nem akarom, hogy velem gyere – közölte kíméletlenül, Nath számára idegen hangon. – Ne hibáztasd magad! Nem te tehetsz róla, hogy ez, így alakult. Hazudtam mindenkinek, saját magamnak is, de most már nem akarok. – lehúzta a gyűrűt az ujjáról és a döbbent férfi kezébe rakta. – Te jobbat érdemelsz.

A csengő kondulására ébredt, álmos szemmel nézett az órájára.
Hajnali kettő.
Felvett egy köpenyt magára, elbotorkált a bejáratig. Kissé bizonytalanul közlekedett a sötét házban, csak pár napja érkezet. Idegen volt még számára minden. Nem is értette ki keresheti ilyenkor.
Hosszú bajlódás után megtalálta a megfelelő kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
- Megmondtam, hogy ha kell a világ végre is utánad megyek.