már mióta kiabál,
tátog, tátog, és kapálózik,
torkán a sóhaj,
- én a hal, én a hal -
tátva maradt,
- ennyi vizet, ennyi vizet,
ez nem lehet, ennyi nyelet -
és kiabál tovább,
és tátog, tátog,
nincs korty, korty,
- ez egy oxigéndús halleves,
hol vagyok, hé, emberek –
borzongnak a pikkelyek

mert úszni itt nem tudott,
futni egyáltalán,
hát kutyát utánzott,
mi jó úszó, köztudott,
de arrébb mégse ment

füle botját sem csapkodja
már kopoltyúja,
sikongat, mélylevegőbe rántották,
orgánuma hallhatatlan,
és csak semmit lát, semmit,
pedig szeme mered,
a lencséje is folyamatosan kontakt

segítség, a levegőbe fullad,
ha be nem dobják,
és vízbe nem fojtják,
hogy ott kiabáljon tovább