– Nézze, uram, azt szeretném, ha Ön meghalna – szólt az egyik.
– Micsoda, mit mondott? - fordult gondolataiból felriadva a másik.
– Jól, hallotta: azt akarom, hogy haljon meg, lehetőleg most azonnal.
– Tessék?!
– Nézze, nekem nincs időm ilyenekre, követelem, hogy tüstént vessen véget az életének! Magára nincs többé szükség. Van nálam egy méregpirula, vegye be, kérem.
– Maga megőrült, miket hebeg itt össze vissza?! – gurult méregbe a másik.
– Nem, itt s most pontosan Ön az, aki össze-vissza hebeg, mert nem ért semmit! Nem érti?! Hal-jon meg! Itt a tabletta, vegye be!– szólította fel a másikat az egyik.
– Maga teljesen megőrült, rendőrt hívok!
– Hívjon, de csak miután bevette a mérget! Ezt most nem úszhatja meg!
– Na és miért kellene meghalnom?! – kérdezte gúnyosan a Másik.
– Azért, mert az élete teljesen értelmetlen és felesleges. Önre egyszerűen nincs szükség, érti? – így az Egyik.
– Már miért lenne értelmetlen az életem, nagyokos?!
– Ez nem tartozik Önre, hiszen csak egyetlenegy feladata maradt: meghalni. Itt a pirula.
Egy pillanatra meghökkent a Másik, futó árnyként suhant át arcán egy ismeretlen érzés. Kezdte megérteni a helyzetet: ez nem tréfál. Eszébe jutott az élete néhány ezredmásodpercre. Ezalatt a méregkeverő csendesen üldögélt és az ablakon bámészkodott kifelé. A „halálraítélt” tovább morfondírozott, miközben csodálkozott az Egyik nyugodt méltóságán s békéjén. Elmerengett az elmúlt negyven évén. „Az ördögbe is” – gondolta, lehet, hogy igaza van. „Végül is mit értem el ebben a nyomorult életben? Semmit.” „Mindenem megvan, de igazából nincsen semmim. Lehet, hogy be kellene vennem azt rohadt mérget mégis?!”
– Na, döntött végre? – unszolta az Egyik. – Értse már meg, hogy az élete sohasem fordulhat jobbra, mivel Ön mindig csak várja a csodát, és sosincs itt. S most. Ön a jövő kóklere s a múlt tévedése. Vegye már észre, hogy sohasem Élt egyetlen pillanatot sem, mert vagy a jövőt várta, vagy a múlton kesergett. Vagy félt valamitől mindig: egy rossz szótól, egy pofontól, egy nézéstől, a főnökétől, a szextől, egy balesettől, vagy tekintélye elvesztésétől. Vagy rettegett, hogy elveszti a lim-lomjait. Itt a méreg, vegye be, szálljunk le a buszról. Van itt egy kávézó, meghívom egy italra – kacsintott az Egyik.
– Talán mégis igaza van, lenyelem azt a pirulát – motyogta a Másik.
Leszálltak, néhány méter séta után a kávézó teraszára értek. Rendeltek, majd csendesen iszogattak egy darabig. Őszi szél fújdogált, mégis könnyed melegség áramlott a levegőben. Fák zöld lombjai leskelődtek rozsdabarna testvéreikre, erre-arra hajlongtak törzsükkel kíváncsian. Előző nap esett, néhány tócsa hevert még szerteszét az utcán. A Nap fénye édesen járt-kelt a házakon, perlekedő asszonyok arcán, piszkos gyerekek cipőjén, dudáló autó szélvédőjén, hajléktalan tenyerén. Emitt női nevetés csilingelt, amott morcos kutya csaholt, odafenn felhő pislogott a messzeségbe. A kék ég éppen nyújtózkodott, álmaiból ébredhetett. Tágas volt az élet, friss s üde lendülettel izgett-mozgott minden. A mozaikok szépen összeillettek most is. Végül újra indult a párbeszéd, a mérget kínáló szólt:
– Itt van, vegye be. Tíz perc alatt megöli Önt.
– Rendben, nekem már úgyis mindegy. Adja ide – felelte beletörődve a Másik. S azzal lenyelte a tablettát és várt.
Mosolyogva és megértő szeretettel figyelte a haldoklót az Egyik. Ám ekkor hirtelen felébredt a Másik és kiabálni kezdett:
– Nem! Mégsem akarom! Nem akarok meghalni! Meggondoltam magam! Élni akarok!! – azzal ledugta az ujját, de nem jött ki semmi a torkán. Pánik lett úrrá rajta, sírt, zokogott, majd tovább üvöltözött:
– Neeem! Nem akarom! Még annyi mindent szeretnék csinálni!! Évek óta festeni szeretnék! Évek óta el akarok válni! Évek óta repülni szeretnék! Évek óta el akarok utazni Peruba! Nem, nem akarok meghalni!! Annyi mindent kihagytam! Istenem, ne hagyj meghalni, kérlek!! Adj még egy újabb esélyt!! – azzal földre rogyott s hason fekve zokogott tovább. Próbált hányni, de most sem jött ki semmi.
Ekkor az Egyik letérdelt a Másikhoz. Megcirógatta fejét, majd hunyorogva és huncut mosollyal nézett a szemébe. Halkan, nyugodtan súgta oda neki:
– Na ide figyelj, drága Barátom. Nagyon jól figyelj, mert amit most mondok, megmenti a lelki bőrödet. A mai napon újjászülettél, eldobtad azt a nyomorult negyven évedet. Ne sajnáld, úgysem ért semmit. Szőlőcukrot adtam. Most kaptál még egy esélyt, de nehogy azt hidd, hogy tőlem vagy a jóistentől. Nem, dehogyis. Önmagadtól. Használd ki! Nézz körbe! Nézd, halld, szagold, tapintsd és ízleld az Életet! Edd meg! Nyeld le! Válj azzá! Mikor álltál meg utoljára egy pillanatra is akár? Mindig rohantál valami "nagyon-nagyon fontos” dolog után, amit persze sosem értél el. Sosem Éltél. Egészen mostanáig… - azzal mondókáját befejezve elillant.
A férfi még sokáig ott feküdt a kávézó teraszán. Kicsit szipogott még, de már nem sírt, tekintetével kereste a másikat. Hiába kutatta, már elment. Felegyenesedett, majd tétova léptekkel elballagott ő is.