Az út elment, mert mindig
elmennek az utak.
Batyuban, hátizsákban
viszik kis álmukat.

Végül mindig szegények,
elszáll szélfútta nyom,
ha indultak is egykor
vágydúsan-gazdagon.

Felnéz idegen utca.
Búsít hideg, meleg.
Új utak, évek, lelkek
jönnek, idegenek.

Az út elmegy, s utána
rejtély marad: mi fáj?
Az, hogy nevet a trónján
a Nagy Bohóckirály?

Az, hogy csak ilyen trón van,
s csontban sajgó idő,
s minden tett múltba hullón
máris felejthető?

Az fáj: elfogy az ember,
álom, szív, értelem,
s bevár az úttalanban
ami embertelen?

Ránknéz idegen utca, -
de hol a volt-haza,
s egykori égre képzelt
békés-szép csillaga?

Az út elment, mert mindig
elmennek az utak,
s elviszik kis motyójuk:
szívüket, álmukat?

A Bohócok Királya
nevet, nevet, nevet,
- de, jaj, e nevetésnél
nincs embertelenebb!