Egy régi álmot hív az éjjel, egy csendes vallomást,
Szürke ködbe burkolózik, a vonat állomás.
Egymagamban üldögélve, az üres peron szélén,
Gondolatom azon jár, mi lesz utam végén.

Hűvös szél fúj, s bezárt már a jegypénztár is rég,
Törött padok társasága, néhány kopott szék.
Cigaretta csikk izzik, két vágány között,
Kiégetve parazsával a fátylat szőtt ködöt.

Didereg az éjjel, deret bont a táj,
Ellepi a hideg, a köd szűrte homályt.
Kihűlt a nap, izzó, s védő melege,
Így lett az évnek, a nyárból elege.

Függönyt aggat ablakokra, csillogó jégvirág,
Meghűlt az élet, szürke lett a világ.
Kezemben a tárcám, mi képeket rejt,
S szemem sarka lassan, könnyeket ejt.

Vasparipám indul, lassan a vágányról,
S felszállva lemondok, a legszebb leányról.
Felszállok rá, mielőtt végleg megfagyok,
Egy érzés, egy vallomás, mit sírva itt hagyok.