A nyár ékköves gyíkjait
elengedte az estsötét.
Utánuk még moccant a fű,
s láttuk: fent csillag csendje ég.

Csillag csendje, mely úttalan
végtelenből ragyog haza,
s a kis ház küszöbén leült
tűnődő tücsökmuzsika.

Tudtam, hogy régen nem vagyok,
s azt is, hogy sohasem leszek,
de azt is: csillag csendje ég
fejem felett, szívem felett.

A rózsa már álomra nyílt,
s a kert megkopott asztalán
lehullt könnycseppben csillogott
kigyúlt csendű csillag-hazám.