Kutatni sem merem: hová lettek az évek,
alagútjai madárhangú fénynek,
ágbújócskái kéknek, míg az árnyak
futó fehérre néztek egy vasárnap,
az a diószem, - még zöld volt a burka,
s a lég arany pontokkal telefújta,
s úgy ragyogott, mint égi álomékszer,
mellyel földi kincs talán sohasem ér fel.

Kutatni sem merem azt, hogy a volt-virágok
színe hová lett, múlttá miként lángolt,
mint égett el volt-öröm, s újra-újra
miért figyelmeztet bánatok ujja
az elmúlásra, út az úttalanra,
mosolyra nimfák üdén csábos ajka,
faóriáshad csöpp egynyári létre,
a Végtelenség a Kezdet Kezdetére.

Kutatni sem merem: hová lettek az utcák,
viszem gondjaim kopott, barna búját,
régi névvel rámnéz idegen utca,
idegen világ párája befutja,
vagy régi télből medvék öblös hangja
dörmögi át egy barlangos hangtalanba.

Kutatni sem merem hová lett, ami szép volt:
ígérő hit, bíztató csillagégbolt,
Csillagpiros, csillagok istenéke,
s csendben értünk tűnődő Messzesége,
az a Közös, amiért sokan tettek,
hogy szebb legyen a szíveknek, szemeknek.

Kutatni sem merem azt, hogy az eltűnt évek
miként hozták elénk e vesztes véget,
Látszat-országot, magát meg sem látót,
e hitvány eszmét, mégis tapsra várót,
zászlókat, bennük nincs igazság-Holnap, -
mást hirdetnek, de az önkénynek lobognak.

Kutatni sem merem, de, jaj, csak látom mégis:
miért beteg a Lélek, s miért vérzik,
hamisan hőst miért mímel a szolga,
s illeszt Kéz díszt Önérdek Lovagokra,
Nagy Cirkuszban miért rosszízű tréfák
fedik el ki és miként markol prédát,
Tolvaj miért szónokol, s szem se rebben,

s az ország miért szennyben, Reménytelenben.

(1991)