Az éjben feszülő nyirkos csöndet luftballonként pukkasztotta ki egy keserűen felcsukló, harsány nevetés. Nem az öröm, vagy vidámság kacaja volt az, hanem egy sokkal mélyebbről jövő, rég eltemetett történetnek, talán egy keserű csalódásnak a záró akkordja volt ez a hiénaszerű üvöltés.
Az utca túloldalán levő, egy pincében kialakított füstös kiskocsmából támolygott fel vad röhögésben egy fiatalnak tűnő vörös lány. Az utolsó lépcsőfoknál lecsúszott tűhegyes sarka a lépcső pereméről, s visszesett a félig beüvegezett, korhadt ajtónak. Az üveg betört, a lány arca véres lett. Ahogy előrehajolt s vörös haja az arcára borult, úgy tűnhetett, mintha csak a hajszálak ragadtak volna rá hideg, verítékes arcára. A vércseppek végiggurultak gömbölyű állán, átszőve, mint egy pókháló a sápadt bőrt, hogy aztán a kocsma padlóján szétterülve egyesüljenek. A lány kábultan nézett bele a sötét tócsába, hirtelen elnyerítette magát, de hangja már beleolvadt a közeledő sziréna sipításába. A tehetetlen test hátradőlt, s egy nyekkenés után megpihent önmagában fürödve.
Nyár van, a fullasztó hőség hullámzó táncot lejt a látóhatár végén a sztráda veszteglő kocsisorával. Egy jó pár koccanást megért Suzukiban egy harmincas éveiben járó, nyugtalan nő utazik. Idegesen dobol ujjaival a műszerfalon, szeme jobbról balra, majd jobbról balra vizslatja a kocsisort. Lenőtt, szőke haja szénakazalként borul rá heges arcára. Kezével megtörölte homlokát, lepattogzott körmein néhol még megcsillant rózsaszínűen a nyári napfény. Majd jegygyűrűjét kezdte szórakozottan csavargatni, lehúzni és visszahúzni, mintha nem érezné jól magát benne. Végül megindult berregve a kocsihad, s a kis Suzuki egy pici, kertvárosi ház előtt parkolt le. A nő nyúzottan kiszállt a kocsiból, s már indult volna a pakkokkal a kapu felé, amikor hirtelen eszébe jutott valami és visszafutott az autóhoz. Majd kiemelt a hátsó ülésről egy ábrándos szemű kisgyereket, aki csöndesen átölelte édesanyja nyakát. Az anya arcán levő barázdák néhol könnyel teltek meg. Pár perc múlva visszabotorkált a lépcsőn hagyott szatyrokhoz s bement a világoskék kis házba.
Késő este egy sötétített üvegű BMW állt meg a barátságos otthon előtt. Egy magas, sötétbarna hajú üzletember szállt ki a járgányból. Elégedett mosollyal az arcán húzott egy-kettőt a nyakkendőjén, megigazította széttúrt haját, s jókedvűen belépett a már sötét ablakaival az éjbe meredő házba. Pillanatok múltán azonban a béke szigete családi csetepaté helyszíne lett. A családfő nem először jött haza későn, indokolatlanul a munkából, s nem először tette ezt szóvá felesége sem. De a mai nap különösen fontos lett volna pontosság szempontjából: kislányuk ma négy éve született meg, s az anya is mindenfélét bevásárolt, hogy eleget tegyen kötelességeinek, de legfőképp, hogy lelkiismerete tiszta legyen.
Egy óra múltán egy megtört asszony sétált a nyári éj hűvösében, alvó gyermekével a karján az elhagyatott utcán. A nő egyszer csak megpillantott egy kis éjjel-nappalit az egyik lakóház alagsorában. Neonfénye ismerősen hívogatta. Mikor megérintette a lefelé vezető, lépcső melletti korlátot, hirtelen elborították elméjét az emlékek. 4 lépcső, 4 sebhely az arcán. Ijedten hátrahőkölt, gyermeke addigra már a küszöbön feküdt. Kovács Dóra: élt 4 évet. Az asszony nevetett.
A szemerkélő esővel mit sem törődve boldog gyerekhad törtetett végig a grafitszürke utca homályán. November elején járunk, a nyárnak már rég nyoma veszett, s idő kérdése, mikor jön átvenni a hatalmat a zord tél. Sétabot lomha kopogása veri fel a csendet. Egy pár kopott anyókacipő megáll a zebra előtt, majd a térd alá érő szoknya libegve átvánszorog a túloldalra. A ráncos kézfejen átvilágított fehéren a megfeszített kézcsont. Furcsán viseltetik az élet teremtményei iránt: 40 évvel ezelőtt az asszonyka sétapálcája helyett a magassarkúja ütötte még a ritmust, s ha megfájdult a lába, többen is jelentkeztek a gavallér kísérő szerepére. Bőre akkor még a hamvas gyümölcs puhaságával vetekedett, s lám, az idő milyen nevetségesre aszalta a testét. Akik akkoriban szerették, most hova lettek mellőle? S szerették-e igazán? Csak egy pillantás, s egy bogaras vénasszonyt látsz, akinek már csak a temetőben vannak barátai, ha viszont jobban megnézed, akár egy teljes életet élő embert is felfedezhetsz benne, akit az élet diktatúrája tett olyanná, amilyen. A körúti temető felé baktat, kezében pár szál gyertya. Sebhelyes arca, mint egy agyonhasznált törlőrongy megfeszül, amint elöntik lelkét a nosztalgikus pillanatok. Zúg a harang, s ő ott áll felfátylazva egy férfi mellett, kivel lehet, nem mindig értették meg egymást. A legtöbb esetben csak a szép emlékek maradnak meg az eltávozottakkal kapcsolatban. Milyen elszánt törekvés van bekódolva az emberi lélekbe; ha fáj a valóság, megszépítjük, s csak azért is nevetünk, mint egy bohóc, akit már bánt a gondolat, hogy a közönség szemében mindig csak egy pancser marad. Ám azonban az arcon szétkent tortamaradványon túl a nevetés nem egy felfelé ívelő, hanem egy lefelé görbülő szájból tör elő. Ó, de szeretne egyszer csodálatos akrobataként a színes fényekben tündökölni, s látni magát a több száz csillogó tekintetben.
Az élet viszont mindig nevet. Együtt nevet a gyerekekkel, a sikeres felnőttekkel, s a fogatlan vénasszonyokkal. S ha nem nevetnek együtt vele, kíméletlenül kineveti halandó teremtményeit.
A halottasmenet kántálása magas hangszínről indulva elmélyül, de visszafelé hallgatva ívelő dallamot kapunk, mely reményt s új kérdéseket vet fel. Talán az öregasszonyka is a remény csalafinta sugarát hallotta ki a mellette elvánszorgó gyászmenetből, s ezen felbátorodva döntött úgy, megnézi, milyen egy bohóc belseje…