Bevallom, a főszereplő figuráját egyik kedves ismerősöm jelleméről mintáztam. Kicsit eltúloztam ugyan, de így sokkal szórakoztatóbb lett, mintha hitelesebb alakot formáltam volna meg. Talán egyesek szemében botrányos történet következik, de jól példázza azt, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze”…

Mindig is utáltam az évzárókat. Olyankor minden tehetséges pápaszemes könyvmolyt kihívtak az iskolai pódiumra, és agyondicsérték őket az ilyen-olyan versenyeredményeikért. Vakuk villantak, meghatódástól átitatott papírzsebkendők landoltak az iskolai szemetesek alján. Ölelkezések, fülig érő szájak és ízléstelenül kivillanó fogszabályzók lombozták le kedélyemet. Méghogy ezek értenek egyáltalán valamihez is… Hisz’ olyan csumpik szegények, hogy úgysem tudnak ezen a körön kívül bármihez is hozzákezdeni, mert ha egy értelmes ember meglátja őket, hát tuti kidobja a taccsot ettől a nagyfokú beképzeltségtől. A hideg futkos a hátamon, ha meglátom az őket körbevevő cukormázas mosolyokat. Nem értem, mit esznek rajtuk annyira. Ha nagyon akarnék, én is tudnék ám hivalkodva pózolni az ünnepélyekkor, csak bennem van annyi jó ízlés, hogy nem verem nagy dobra különlegességemet. „Szerénység, szerénység”, ezt tanultuk hittanórán is. Ott legalább mindenki egyenrangú, s csak az önhitt kőszobrokat illeti meg az áhítatos zsoltár. Nahát, azok is szép emberek lehettek életükben; az a cirenei félnótás is csak azért segélte meg a nagyurat a Golgota felé vezető úton, hogy helyet kapjon az örökkévalók sorában. Engem nem lehet megetetni akármivel. Szerencsétlenségemre azonban itt is vannak olyanok, akik mindenképp ki akarnak tűnni a csoportból, például az az új kiscsaj a ronda szeplőivel, aki – véleményem szerint – még a vécére is az erkölcsteológiai kézikönyvvel jár. Mindig mindent jobban tud a többieknél, ám láthatóan azért teszi, hogy a jóképű hittantanárunk csak vele foglalkozzon. Egyszer úgyis felképelem, csak adjon rá okot.
Otthon viszont mindig megértésre találtam. Remek ősöket kaptam, elismerik az igazamat, és valamennyi elképzelésemben támogatnak. Nagyon tisztelem őket. Ilyen szempontból szerencsésnek érzem magam: ha valami gond volt a játszótéren vagy a suliban, apu mindig ott termett hogy megvédjen, és utána minden rendben volt. Segített a továbbtanulásomban is: bár elsőre nem akartak felvenni a Szent Szeretet Szívgimnáziumába, apa bement az igazgatóhoz és másnap már fel is vettek. Micsoda élet volt ott is! Azt gondolná az ember, hogy ejde rendes leányok járnak oda. Ám mi kettős életet éltünk. Napközben hosszú, sötétkék szoknyában és könyékujjas lenvászon ingben feszítettünk, melynek kerek gallérjára sötétbarna kereszt volt hímezve. Este viszont a kollégiumban kiengedtük a gőzt: merem állítani, hogy ennyi leszbikus csaj még a prolisuliban sincs, mint nálunk. Apának köszönhetően én és a baráti társaságom éjfélig kimenőt kapott. Apu nagyon rendes ember, mindig is támogatta kisebb-nagyobb összegekkel a zárdát. Minden este a La viva Vulgarita nevezetű szórakozóhelyre jártunk. Csípték ott a hozzánk hasonló „szűzleányokat”. Nemegyszer elcsórtuk a fiatal kis novíciák gúnyáját, kisebb-nagyobb átszabásokkal átalakítottuk, „szellőssebbé” tettük a zsákruhát, és éjjelente ezekben a szerkókban táncoltunk végig a bárpulton. Óriási sikerünk volt, meg kell hagyni… A nővér, a rendőrnő és a mikulásasszonyság elbújhatott mögöttünk. Mi voltunk az „in nomine Dominák”. Pénzt sose vittünk magunkkal, úgyis mindenki vendégei voltunk. Hát igen, a régi szép idők. Emlékszem, a szex világnapján egy átlátszó, szilikon műbrokit csempésztünk a rendházfőnöknő székére, és felsikoltott, amikor beleült… Azóta se tudja, ki tehette oda. Nem mellékesen láttuk, amint lopva becsúsztatta a kulcsos fiókjába. Gondolom, hasznát vette azóta.
A főiskola már egy komolyabb intézmény volt. Ott már nem volt szexuális kicsapongás, mindenki azért hajtott, hogy minél jövedelmezőbb segélyszervezethez kerüljön. Az egyházon belül megnyílt az út a felemelkedésemre. S az út mentén tarka pénzvirágok nyíltak. Majd megmutatom a régi osztálytársaknak, hogy én egy világméretű színpadon fogok a kamerákba mosolyogni. Az egyház színpadán. S így kortól, nemtől függetlenül fognak a nevem hallatára keresztet vetni. Eljött az én időm. India pásztora lettem. A talpamat kellemesen simogatja a bíbor szőnyeg. Annyian fotóznak, hogy már-már belepistulok. Mikrofonok százait dugják az orrom alá. Riporterek Amerikából, Európából és a helyi csöves tévé szakadt kirendeltsége. Vajon miért nem hívott még meg a talkshowjába a Jerry Springer? Annak se kölcsönözök többet, szakadjon meg. Ha talán én lennék a sztárvendége, nem lennének ezután bevétel kiesései, hiszen én vagyok a pénz földi helytartónője, Isten jobb keze. Csak ne kellene állandóan ebben a fene bő hacukában pózolnom. Elvégre annyi pénzem van, hogy akár Armanitól is rendelhetnék toalettet. És ne kéne folyton egy szerepet játszanom. Hiszen tudok én goromba, kegyetlen, szolgalelkű, kéjsóvár is lenni. Beskatulyáztak, és annyira szeretnek ilyennek látni, hogy már-már megváltoztathatatlan szobornak érzem magam. Az is vagyok. Ez volt a sorsom. Népszerűséget a feltörekvőknek ad a Jóisten, csak tehetséget nem. Ha úgy segítesz az embereken, hogy közben érezteted velük, hogy megérdemled a hálájukat, meg is kapod. Csak jól forgasd a kártyáidat. Légy olvatag mosolyú, erős kiállású és ne mondd meg az igazi véleményedet. Hogy leginkább szénné röhögnéd az agyad ezen meg azon a fogyatékoson és néha olyan jól esne azt az idegesítő, szenilis nagymamát a domboldalról legurítani a szigetelőszalagos tolószékével egyetemben, ami a nyikorgásával már erős halláskárosodást okozott neked. És tessék, holtomban se szabadulhatok tőlük: a bárgyú turistáktól, az érthetetlenül motyogó mamikáktól, a gyermekáldásért imádkozó frigid nőcikéktől. És én csak mosolygok mindezen, századokon át él szellemem az emlékezetekben, s nincs nyugodalmam, míg bálványomat az idő le nem dönti a porba.