Jégvirágos üveghegyen túl,
Hol a Fény és Sötétség harca dúl,
Kristályfényes kastélyában
Él a Szívkirálynő egymagában.

Egyedül, bár sok szeretője
- elcsábított férfija és nője –
Lengi körbe a nagy Adut,
Habár szeretni tőlük nem tanult.

Hogyan is tanult volna, hiszen
Szeretni nem tud, kinek nincs szíve!
Másoktól veszi el, ami
Neki nincs, s ami a legdrágább kincs.

Te vagy a mesebeli farkas,
Aki Piroskát orvul felfaltad;
Tán csak társaságra vágytál?
De lelepleződni nem akartál?

S amikor Hófehérkét nézted,
Akkor sem szépségét irigyelted,
Hanem a szeretetet, mi
a Törpék részéről körbeveszi.

Te vagy a leggrimmesebb mese,
Amit még elképzelni sem lehet,
De lényed nagyon is valós,
Milljó évek óta meg nem haló.

Mert Te vagy a „Nagy Ellentmondás”,
Szívek közé álló istencsapás,
Kiről majd regényt írt Madách,
S lészen belőled végosztó Halál.

Ravaszul alakot öltöttél,
S a Tudás Gyümölcsébe költöztél,
És mint illatozó manna,
Az első emberpárt lépre csaltad.

Itt jársz köztünk ma is, s befészkelsz
Vonzó tárgy, állat, ember lelkébe:
Kisgyerek érted hazudik,
S te vagy barátnők közt a harmadik.

S hogy milyen az igazi arcod?
Köznapi embernek nem mutatod,
De megörökít sok művész ..
Mozarti Éjkirálynő! Menj innét!

Te nem bírod a harmóniát,
Ki nem tűröd a konkurenciát,
Szülöd a diszharmóniát,
S mindennek megadod riválisát.

Hamuarcod mint kései ősz,
Derekadon szívekből varrt szoknya,
Inas lábadon vércipő,
Petyhüdt kezedben fehér csontjogar.

Éjkirálynő! Szívek ellopója!
Ne hidd, hogy itt van már az óra,
Mikor minden szívet begyűjthetsz,
S mint éji tolvaj, elmenekülhetsz.

Várad a megosztottságra épült,
Harag fekete sarából készült,
Hatalmad gyönge, bájad illó,
S nem csak Te vagy örökkévaló!