Körös-körül, ameddig a szem ellát, minden csupa fény, csupa ragyogás. Ilyenkor még néhány plasztik cicababának is életszerű csillogás költözik hirtelenkék kontaktlencséi mögé. Állok a zebránál. Bámulom a leeső cseppektől amorf fejemet a járda fekete tócsájában. A lámpa zöldre vált. Egy metálfekete járgány bosszankodva fékez le, úgy, hogy félig belóg a zebrasávba. Baktatok az éjszakában, a kietlen utcákon, hová csak az éttermek elit fénye vet halvány fénysugárt, s az is idegenkedve szalad ki lépteim alól. A levegőben még érezni a délutáni órák szegfűszeges forraltbor illatát. Egy bolondos bolt kirakatában hógömböt látok. Megnézem közelebbről. Rudi, a rénszarvas rabszolgaként térdel a Mikulás előtt, aki épp saját „virgácsával” verdesi Rudolfunk széles szarvasszáját. Talán Rudolf idén nem húzta elég gyorsan a szánt. Derülök magamban egyet, majd továbbállok. Nekem is jól jönne most egy Mikulás... Persze női kivitelben.
Ábrándozva befordulok egy kihalt közbe. Lépteim hangja megduzzad, nekivágódik a falnak, majd lepattan. Egy – néhol kiégett – neonfelirat olcsó lebujt hirdet a lakóház pincéjében. Lábaim megrecsegtetik a lefelé nyíló lépcsőzetet. Hideg arcomra, megdermedt hajamra páraként csapódik le a lebuj melege. Izmaim ellazulnak. Máris kevésbé vagyok feszült.
- Gint, legyél szíves – mondom a pultosnak.
Szemem elégedetten legeltetem korunk falra tűzött Madonnáin. Leülök a hosszú bárpult sarkára, és felmérem a terepet. Egy paprikavörös hapek borgőzös lehelettel magyarázza a képembe, hogy „mindjárt kezdődik a műsor”, majd oldalba vág. A nem várt cimbis bökés fájdalmasan érintette a bordáimat. Félszegen bólintok, „aha, az jó lesz”, majd kiürítem poharam. Csendben várok. Várakozásomba egyfajta csendes áhítat vegyül, olyan, amit a barinőmnek hívott élőlény oly gyakran hiányol tőlem. A bártulaj a kedélyek megnyugtatásául közli, hogy a művésznő előre nem látott okok miatt késik, de bármelyik pillanatban megérkezhet. Többen már élénk tapsba kezdtek, „műsort” követelve. Néhányuk már annyira becsípett, hogy a két kezét is alig tudta összeilleszteni, nem hogy még tapsolni... Rágyújtottam. Fejemet hátravetve eregettem ki magamból a füstkarikákat. Félig behúnyt szemeimen át egy halvány csillogást véltem felfedezni. Ahogy jobban kimeresztettem szemeimet, már kivettem, hogy a befutott művésznő alsóneműjén lévő aranycsillagot láttam, ahogy épp átlépett a fejem felett, fel a bárpultra. Paprikafej megint behúzott az oldalasomba:
- Szerencsés fickó!
- Na ja. - majd megszámoltam az oldalbordáimat.
A táncosnő a vizslató szemekhez hozzászokva vágott bele ünnepi produkciójába. A csillagos fehérnemű széle bolyhos műszőrmével volt kiszegve. Gondolom, nem hőmegtakarítás céljából. Én meg hol a rúdon kígyózó nőalak, hol a poharam fenekére néztem. Szép látvány volt. Mindkettő. Miután felém fordult, s személyhez szólóan „csak nekem” riszálta magát, eltűnődött pillantásom találkozott tekintetével. Volt benne egyfajta leplezett szenvedés, kiégettség, beletörődöttség, mint amikor sokáig magára hagynak valakit. S most eljött, hogy mindenki ráfigyeljen. Rezzenéstelen arccal vonult vissza a pult közepén tornyosuló játékszeréhez. Körbenézek. Körös-körül tátott, nyáladzó pofákat látni. Egy békés dalocska csendül fel a fejemben: „Rá meleget a marha lehel...” Világos lett számomra minden. Gyerek idén nem lesz. Felálltam helyemről, s torokból elzendítettem: „Üdvözlégy Mária!” A lebuj elcsendesült.