Ellenpontok. Üvegsebek a nyárban.
Fehérkristályú bánatuk ragyog.
S árnyékok, lusta csendű boldogsággal,
kék falak alján fekvők, hallgatók.

Csak látszat-távol sorsú földi, s égi
egymástól: ember és csillag elég.
Ellenpontokat egyesít egy könnycsepp,
ha tűz-, s jégarccal néz a messzeség.

Ellenpontok között a sorsom fáradt
és látnom kell, amit nem akarok,
s nemcsak tudnom: éreznem mily közel van
az élőhöz a zártszemű halott!

Billent a mérleg: nem kell a dicsőség,
siker, amely ostoba tapsra vár.
A Titok kell, ám kulcsra vér szivárog,
s végtelen-makacs, nem enged a zár.

A Titok kell. Ellenpontok kinyíló
értelme. Mélyből sohsemvolt szavak.
Pattanó zár és táruló szabadság:
mindig-vágyott, sohsem-lelt pillanat.