Szívemet át-meg-átszövi
a kiirthatatlan bűn tarackja.
Hiába tépdesem felül,
gyökércsúcsait bennszakasztja.

A legszörnyűbb, hogy nincs erőm
olyan igazán mélyre ásni,
Utolsó gyilkos irmagját is
bűnbánat tüzére hányni!

S e gyöngeségem újra bűn,
-- egyik ágból sarjad ki a másik --
Gyomtalan szívvel mégegyszer születni
az ember képtelen -- csak vágyik rá, vágyik...

És közben dajkálja rosszait.
És nem tud megválni némelyiktől.
Mentséget keres,meg jogot reá,
S valami jóváhagyást vár odaföntről,
Hiszen ő nem tökéletes, belátja,
S e belátás mögé menekíti
rosszul-gondozott szíve földjét,
Csak ne kelljen, jaj, mélyre ásni!
Mert fáj az, és nehéz!
És nem lehet egyszer s mindenkorra
elvégezni, hiszen naponta
hoz új gyommagot a szél...

De nincs kiút más,
mint a rendíthetetlen,
odaszánó,
tisztességes,
földig hajló,

Isten-áldotta igaz munka.