Barangolt a királyfi Firefuraerdőben, merthogy lóval ezt a rengeteget nem járhatta: az egyik fa ideállt, a másik odaállt, a harmadik ide-oda sétafikált.Nem szereti az ilyen fákat a paripa sehogysem!
Az igazi királyfi viszont azért királyfi, hogy még a Firefuraerdőben is nagybátran vadászgasson.Igen, de a fákról lecsüngő liánok ellopták a nyílvesszőket a tegezéből.Márpedig mire jó az íja, ha nyílvesszőben ily nagy a híja?!
Egy nyílvesszője maradt csak, amelyet a kezében tartott.A fán egy mókus ugrált, jó magasan, kihívóan.A királyfi célzott, száguldott a nyílvessző és - majdnem talált.A mókus álláról az elsuhanó nyílvessző levágta a szőrt, de - a mókus szerencséjére - épenhagyta a bőrt.A közelben egy szarka máris gúnyversikét csörgött:

Hej, kis király de kiáll!
Mozgó mókust borotvál!
Mókus állán szőrt nem hagy...
Király vagy, - vagy borbély vagy?!

Szégyelte a királyfi a dolgot, de mit tehetett? Több nyílvesszője nem volt.Körülnézett - és nocsak, lám-lám, aki keres, az talál!Előtte egy bükkfában firefura nyílvesszőt látott.Olyan volt, mintha egy nyurga emberkét faragtak volna ki, azután belelőtték volna a fába.
A királyfi kihúzta a bükkfából a különös nyílvesszőt, felajzotta íját, körülnézett - és nocsak-nocsak, lám-lám-lám, aki keres, az talál!Gyönyörűszép koronájú szarvas jelent meg a fák között.
Máris repült a nyílvessző a szarvas felé, de a szarvasnál megállt a levegőben. Háromszor megkerülte a felséges állat agancskoronáját, azután gyengéden ráütött az állat domborodó fenekére.A pompás szarvas sértetlenül futott - a királyfi elé.Ott letérdelt két első lábára és szemeivel kegyelemért könyörgött.A nyílvesszőből pedig hosszú, mókás kis emberke lett, nádszálvékony-uraság, fényes-hegyes fejecskével, pici, forgó gyöngyszemekkel, és így szólt a királyfihoz:

Kegyelmezz e koronásnak!
Jóravaló, békés állat.
Holtan viszont nem szép látvány!
Majd lesz másik vadászzsákmány!

A királyfi úgy megdöbbent, hogy először szólni sem tudott, de azután útjára engedte a szarvast.Helyesen cselekedett, ezt mutatta az is, hogy melegséget érzett a szíve táján.A nyílvesszőemberke pedig beleugrott a királyfi tegezébe és újra nyílvessző lett. No ezt a nyílvesszőt nem merték ám elrabolni a fákról lenyúló liánok!
Hamarosan egy vaddisznót pillantott meg a királyfi, méghozzá milyen nagyot! Ott dagonyázott a koma a fák alatt egy iszapos gödörben.Röppent a nyílvessző, de a vaddisznó előtt megállt a levegőben.Háromszor megkerülte a testes állatot, majd kicsit rácsapott a vaddisznó vastag fenekére.Az állat nagy ugrásokkal szaladt - a királyfi elé.Ott letérdelt és bánatos szemekkel kegyelemért könyörgött.A nyílvesszőből lett emberke most is védelmébe vette az állatot:

E vaddisznó jópofa.
Agyaras, de jó koma.
Ereszd el őt kegyesen!
Rif-röf, és hadd mehessen!
Ha a dolgunk jól halad:
zsákmány ennél jobb akad!

A királyfi beleegyezett, méghozzá könnyű szívvel.Maga sem tudta miért, de egyre vidámabb lett.Kis idő múlva az előző kettőhöz hasonló jelenet játszódott le, csak ezúttal egy jókora nyuszi volt a főszereplő.
A nyuszi mulatságosan könyörgő szemekkel feküdt le a királyfi lábai elé.
A nyílvessző-emberke, persze, a nyuszi érdekében is érvelt-verselt:

Dolgunk majd jól alakul,
de hadd menjen ez a nyúl!
Várja otthon eleség,
meg egy szép nyúlfeleség!

Jót nevetett a királyfi.Intett a nyúlnak, hogy futhat ahová csak akar.
A nyílvessző-emberkéből újra íjba való hegyesfejű lett és a királyfi oldalán lógó tegezbe pattant.
No ami eddig történt, az, ha csoda, hát csoda, de ami ezután történt - az a csodák csúcsa, csodisszimó, a szinte hihetetlen!Most ugyanis egy takaros házikóra bukkantak a Firefuraerdőben, pedig a legnagyobb tudású tudósok is azt írták a legvastagabb könyvekben, hogy ott azután nem lakik senki, és ebben mind meg is egyeztek, méghozzá békésen, utóbbi talán még nagyobb csoda, a hihetetlen csodák királya!
A többszobás házikó szemvidítóan csinos volt: teteje piroscserepes, amiért a szív repes, kéménye gólyafészkes, ereszalja fecskeszavas, ajtaja előtt rózsák álmodoztak, ablakában pedig visszatükrözõdött az égi tó kékfehér vize. De ez még korántsem minden!
A házból gyönyörűszép leány lépett ki.A királyfi szólni sem tudott, csak nézte-nézte a lányt, annyira tetszett neki, hogy nem tudta levenni róla a szemét.A leány tudta mi az illem: behívta a királyfit a házba, megvendégelte.Hamarosan megérkezett a leány édesanyja és édesapja is: Firefuraerdő varázslói.Beszélgetés közben kiderült, hogy a megkímélt állatok közül a szarvas a varázsló feleségének, a vaddisznó a varázslónak, a nyúl pedig magának a leánynak kedves állata, gyakran jönnek a házikóhoz ennivalóért.A nyuszi különösen a sárgarépát szereti csudamód.A nyílvesszőből ismét emberke lett, de ezen senki sem csodálkozott ebben a varázslatos házikóban.Teltek a napok, hetek.A királyfi titokban megvallotta a nyílvesszőemberkének, hogy fordult a kocka: vadászni indult ebbe az erdőbe, de az ő szívét találta el a nyílvessző Ámor íjából.Most már csak egyet szeretne, de azt nagyon: ha a leány, Erdőtündér Katóka, viszontszeretné őt és a felesége lenne.Ám ő annyira fél a visszautasítástól, hogy nem meri feleségül kérni a varázslóleányt.
A nyílvessző-emberke magabiztos volt.Kijelentette: ő segít a dolgon, mert hálás a királyfinak amiért kihúzta őt börtönéből, a bükkfából, amelybe egy gonosz boszorkány lőtte bele.
Mit tett a nyílvessző-emberke, mit nem, - nem tudom.Annyi viszont bizonyos, hogy másnap reggel rigó röppent Erdőtündér Katóka szobájának ablakába és ezt fütyülte:

Egy királyfi megszeretett.
Tió - fió - fioló !
Szíved kéri.Odaadnád?
Tió - fió - fioló !

- Nem kötöm én azt rigócskák csőrére! - kacagott Erdőtündér Katóka és kiment a konyhába.Ám ott meg egy veréb szállt le az ablakpárkányra és ezt csipogta:

Cserép, csiriz, csipcsirip !
Szereted-e egy kicsit
azt a kedves királyfit,
aki téged imád itt?!

- Nem kötöm én azt verébmadár csipogójára! - nevetett Erdőtündér Katóka, és felment a padlásszobába.Ott meg egy bagoly huhogott le hozzá a kéményen keresztül:

Huhu, uhu, buhu, hú !
Ha majd leesik a hú,
akkor lesz lakodalom
vagy már előbb, angyalom?!

- Nézd meg a választ bölcs könyveidben, tudós madár! - kiáltott vissza neki mosolygó szemmel Erdőtündér Katóka, majd lement a kertbe, onnan is a veteményesbe, kapálni.Azt hitte, hogy a kapa nyelét fogta meg, pedig a nyílvessző-emberke volt a kezében, aki kertelés nélkül egyenesen nekiszegezte a kérdést:

Kutya megy a hegyre !
Felelj nekem egyre:
merjen-e királyfi
színed elé állni,
felkínálni szívét,
s elkérni a tiéd ?!

No most kacagott csak nagyot száz ezüstcsengettyű boldogan csengő hangjával a szépséges Katóka!Ám a nyílvessző-emberkének mást mondott, mint a madaraknak:

Cica nyávog mától!
Merhet, nyerhet - bátor.
Várhat, veszthet - gyáva,
később szíve bánja.
Biztatásom, kérem,
a CSÓKA nevében.
Nehogy csókát küldjön!
Hozzám Ő repüljön!

Hallotta, megértette a leány szavait a királyfi, aki éppen a közelben, egy ribizlibokor tövében feküdt, ott búslakodott-epekedett-bátortalankodott.Bezzeg felugrott most!Karjaiba kapta a leányt és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.A beszédes csókok kétfelé is vallomást tettek: a leánynak a királyfi, a királyfinak a leány szerelmét bizonyították.
A lakodalomra nem Firefuraerdőben került sor, hanem a királyi palotában.Annyi finomsággal teli tálat, annyi díszes öltözetet, annyi vidámarcú embert nem látott még a világ!A vendégek szórakoztatására Katóka édesanyja és édesapja néhány varázslatot is bemutatott, többek között bolhából csináltak elefántot.A bolhát hívatlan vendég, egy kóbor kutya szolgáltatta.Ám amikor az elefánttá lett bolha vissza akart ugrani a kutyába, az ijedten vette nyakába mind a négy lábát.Azért annyi esze volt, hogy futás közben a szájába is vett valamit: ropogósra sült libát egy kisasztalon büszkélkedő nagy ezüsttál közepéről.