Valami fontosat kerestem,
és töredezett,
fakó fényképek
hulltak a földre lábam elém.
Most képzeletem játszik
pár távoli emlékkel,
s ahogy szemedbe nézek,
tekintetedben régi képek:

egy parti fa árnyakat bólogat,
némaszárnyú szellő suhan,
lágy, mézízű illatot terelve.
Halk nyugalmával leszáll az este,
az éj előlopakodva körbevesz.
Csak szemedben,
szemed tótükrén remegnek
asztráltestű csillagok.
Majd, mert felkacagsz,
fogaidon,
e csábosan csillogó gyöngysoron,
felragyog
a tejfehér nyáresti holdsugár.

Sápadt fényben dereng a táj,
és ahogy ott állsz
pár méterre tőlem,
köztem és e bamba gömb között,
sziluetted sejtelembe öltözött;
ruhád némán siklik a földre,
kavics roppan talpad alatt.

Bolondos kedvű nyári éj
csábít, a fodrozó tó felé,
magában hullámzó vágyaival.
Ősrégi mesét susog a nád,
cseppeket csókol sziklafalán
a mólón átbukó csillogás.

Még nem mozdulok…
Hagyom, hogy testemben
siheder feszülések
magukba oldják, nesztelen léptű
meztelen képed.
Csak a tudattalan akarat
mozdítja kezem övemet oldva,
később tán bolondos koboldok
rejtik ruhám egy távoli bokorba,
míg én a köveken botladozva
szinte vakon gázolok utánad.

A víz felett gomolygó pára
áttetsző fátylával eltakar.

Néhány csendes csobbanás,
talán Te, vagy játékos halak,
vezetnek nyomodra,
míg tétova kezem rád talál.

Fanyar vadmálna ízű a szád.

Tekergő hínárként körbe fonsz,
melleden bimbók hegyesednek,
kezed sürgetve motozza testem,
s szégyentelen boldogan felnevetsz,
ahogy vágyam ágára lelsz.
Majd óvatos lágyan körbefogva
vezetsz forró bársonyos magadba,
oly mohó birtokló akarattal,
hogy mindent feledve
elvesszek benned.

Úgy tapadsz rám mozdulatlan,
mint kagyló zár szorosan,
csak a hús remeg öledben
megfejthetetlen ősütemben
és én lüktetve válaszolok:
csípőd hűvös gömbjét morzsolom,
a tó ritmusával meg-megemelve,
és a lágyan fröccsenő habok,
csobbanva vissza feleselnek.
Majd hirtelen rohanó tempóra kapsz,
s mintha vajúdnál, fájó jajszavad
szabadul az égre
zokogó keményen.
és mint őrült kasztanyetta
öled ölemre csattan:
gyorsul a tánc.

Szemedből a könny,
mint vízözön
mossa most arcod.
Körmöd hátamba mar,
majd éles fogad nyomában
vér serked ajkaimon,
villám száguld át gerincemen,
ágyékom lüktetve robban.
Te úgy préseled öledbe cseppjeim,
mint aki az öröklétre fogan.

Istenné lettem benned,
akkor abban a percben.