Szitakötőn nagy bronzszem égett.
Arany víz ragyogott,
de távolabb már fák temették
tegnapba a napot.

Tegnapba, súlyos kőkoporsó
mélyébe, ámde még
itt aranydús álmát ragyogta
víz, béke, messzeség.

Álltam, láttam mindkét világba:
fénylett a van, s a volt
készülőben hegyekre, vágyra
sötéten ráhajolt.

Szitakötő bronzszeme égett,
s rájöttem: minden ég
életet játszó fényidőben,
de legbelül sötét.

A van: voltak, halottak hátán,
s belül minden halott,
a templomok is kőkoporsók,
súlyos-hallgatagok.

Nagygyorsan sötét lett a víz is,
sötéten hallgatag,
s fent egy csillag tünődött: volt-e
arany víz-pillanat…