Nyílik a barlang, egy láng betölti a teret, s érzed, bár látszólag kezünk egymást eltaszítja, ott mélyen lábunkból ereszkedő gyökerek szorosan összegabalyodnak. Szippantják fel újabb lépéseinkhez a ritmust. Mi távolinak tűnő, nem kívül, hanem belül van már és amikor dobban a szíved mindenki rezdül belé. Egyszerre vagy a minden és semmi, a jéghegy csúcsa és lába. Mi alul végtelen akár a tenger, mi eltakarja, hol már minden egyé válik. Nincs külön te és nem vagyok külön én. A láng csak növekszik, még kívülről látod, de lassan te lobogsz benne és akaratlanul hozod át dimenziókon túl, hogy szórhasd sugarait. Míg a csendet őrzöd szívedben, lassan az éberségbe álmodod magad. Képek egymásba úsznak, és kinyitod a szemedet.