A megszokás ránk zárta cellánk ajtaját és a megbántás félelme, mint sohase pihenő börtönőr vigyázza cselekedeteinket, szavainkat, hiszen körülöttünk mindenki úgy tudja, hogy mi, Te meg én, egymáshoz tartozunk elválaszthatatlanul.
Mi példakép vagyunk az összetartozásban, mint hívőnek a Szentháromság örök-érvényűsége.
Az ismerősök tekintetében látom, ahogy ránk néznek, pillantásuk mosolya mondja.
Már szinte magam is elhiszem az egy test – egy lélek közhelyét.
Hibáinkat nem láthatják a képzelt egybeforrás szemkápráztató ívfényében.
Minket nézve szemük könnybe lábadt, mintha a Napba néznének.
Nem tudják a szakadék szélességét, mélységét, mely páros-ágyunk, mint a meghasadt föld két partját elválasztja. Igaz, néha még átmászunk e szakadékon, de mire célhoz érünk, már csak egy gyors rutinszeretkezésre telik erőnkből.
Vágyaink megszokások.
Rutin kitárulkozás a rutin behatoló előtt, gyakorlott sóhajokkal, nyögésekkel, miközben agyunkban tettünktől teljesen független gondolatok a hétköznapok problémáira keresik a válaszokat.
Pedig mi szeretjük egymást.
Még féltékenyek is tudunk lenni.
De féltékenységünk nem a szerelem elvesztésének félelméből, hanem a megcsalattatás szégyenétől és a megszerzett tulajdon féltéséből fakad.
Ezért mi nem is kérdezünk.
Élünk az elcsépelt közmondás bölcsességében: amit nem tudunk, az nem fáj.
Mi együtt maradunk.
Együtt maradunk félelemből, megszokásból és lustaságból.
Félünk a magánytól, a kongó, üres szobáktól, a biztonság tudatának elvesztésétől, hogy Te nekem vagy, bármikor megérinthetlek, megfoghatlak, hozzád szólhatok.
Félünk a magány tapadós sötétségétől.
És félünk egy új kapcsolat ismeretlen erejű tüzétől is:
- félünk, hogy megéget és félünk, kiderül, hogy már nem is tudunk égni.
Mi együtt maradunk.
Néha óvatosan, csak úgy mellékesen, elcsenünk egy-egy különlegesnek remélt falatot idegen asztalokról, melyeket gyorsan, titokban, szinte rágás nélkül nyelünk le, még az ízét sem érezve.
Lopott élvezeteket nem élvezünk, amikor elélvezünk.
Műfényes képeket álmodunk bujatestű, vad szeretőkről, őrjöngő harapásokról, a gyönyör fülsiketítő üvöltéséről…
…és altatót veszünk be éjszakára.
Vetített plakátsztárokat ölelünk képzeletünk kandalló előtti medvebőrén, vagy napsütötte déltengerek hófehér parti homokján…
…de mindég felébredünk
Mi együtt maradunk.
Mind a hárman.

Mind a hárman:
TE meg én és a Félelem.