Gyíklépteivel tovasurran,
Árnyékhomályba menekül
A pillantás, mely csodált egykor,
És Te állsz magány-meztelenül,
Kiszolgáltatva magad magadnak,
Szégyenbíbor önsajnálatban
Vagy sírkert-liliom fehéren,
Temetőnyugalmú üres éjben
Tudva: vágyott már nem leszel,
És nem vár rád se szégyenkereszt,
Sem mindent megváltó szenvedés,
Mert ha akarsz, ha nem, égsz
Csak égsz
Minden napodban elhagyottan,
S kérdéseidre nem találsz választ.
Máglyára vetett néma átokhangod,
Pernyeként hull a fölös’ nászi-ágyra,
Hol hiába-vágytól fuldokolsz,
Kihűlt öleddel haldokolsz!

Jöjj bölénycsordák dübörgő dobogása,
Mindent elsodró féktelen vad roham!
Orkánüvöltés, sistergő fehér láng:
Éghasító villámló-iszonyat!
Valami elviselhetetlen, pusztító,
Sikoltó-kínhalál, szörnyetegvégzet.
Pokolra taszító, lángokkal borító,
Hited-hamvasztó tűzfolyam fénye,
Csak ne ez,
E hűvös, rezzenéstelen
Néma-semmi, ami körbe ölel
Közönyös-hangtalan, süketen.