Mert kiszívta már nyakam, mint az olcsó cigarettát,
Ez a közönséges rekedt, nagyhangú, festett hajú lány.
Szakadt damaszt a lógott a falon a kis garniszálló halljában,
Kopasz, fonnyadt uzsorás számolta a fizetett numerát.
Gramofon hangjára táncolt a montmartre-i, fülledt cifra ház.

A szobában rúzs hátán rúzs, fűzőből dagadó csecs,
Mellbimbó köré rajzolt napsugár, nedves, pajzán ferde száj.
Alatta maradtam, szorított a gúzs, fanyar-édes illat szállt,
Fokhagyma és kölni, zsibbadt láb, kéj, tart a parázna bál.
Nem tudtam már kié is ez a fehér, összekarmolt váll.

Mert berúgtam, mint egy disznó, vállán vitt fel azután,
Ez itatott le, ez a lotyó, jól tette, mert kettőn áll a vásár.
Ereje bivaly, combja közé szorított, zengett a hangos kacagás,
Hideg pezsgőt locsolt rám, míg rángattam róla a harisnyát.
Így üzekedtünk, mint két szomjas állat az itatóvályúnál.

Randa dolog a szifilisz, de még randább a véres vizelet,
Állja a sort a letolt gatyás had, lajstormba vették a doktornál.
Kötelező a csend, még szerencse, hogy nem a temetőben,
Menetel ez a pucérseggű banda, sok bamba részeg jómadár.
Kár volt így berúgni, lettem volna inkább herélt ministráns!

Megvertek a kurvák a Saint-Denis sarkán, ép ki nem verték,
A szemem, persze rossz az aki rosszra gondol, nekem más a mérték.
Kicsiny kövér közönséges lány, vár rám részegen és olyan árván,
Felviszem megint, újra meg újra, abba a szobába és rálököm a párnára.
Én jó leszek hozzá, nem verem meg, pedig nevet, kinevet a cafka!

Összehordtam minden jót Neki, szaladok hozzá, hogy újra csináljuk,
Reggelig, aztán estig, majd ismét reggelig, mert soha meg nem unjuk.
Már lopok is, hogy Vele lehessek, fizetek szobát, gyertyát, hipermangánt,
Csak lássam melle fehér húsát, érezzem izzadt válla keserű hajlatát,
Hogy örökké halljam feslett, kéjes nyögését, rekedt, közönséges, kacaját!