Még zöld a som,
mert nyárközép.
Ősz hozza majd
bíbor színét

bogyóinak, -
itt-ott zenét
lendít feléd
a nyári ég.

A kékfehér
nyár-dallamos,
s a fecske fény-
és árny-lakos,

s mag utazik,
s a lent-világ
felépíti
piramisát.

Embernél több,
igaz egész:
rét és erdő
szemekbe néz,

s csöppnyi bogár,
csend-katicád
sóhajodnak
szárnyakat ád.

Most jöjj velem:
nem én vagyok,
csak égi lét-
pillanatod,

ami úgy nincs,
hogy mégis itt, -
s utat ígér
a szívedig!

Még zöld a som,
mert nyárközép,
de zengenek
új szín-zenék,

s bogárka visz
szín-örömöt, -
vidd színre hát
varázsköröd:

- Ó, lengj, te láng,
ringasd, te kék,
fehér csodád,
csillants mesét

csillagtavon,
volt-nincs időt,
eltűnődőn
bár eltűnőt,

mely jelképként
mégis tied,
és szépséget
el-elhitet,

míg ring a kék,
ámul fehér,
s ingó világ
virághoz ér!

Varázskörök,
égbolt körök,
mint fáj a szív,
megkötözött,

utat remél,
azt, ami nincs,
szépség-dalon
csengő bilincs, -

ó, nyárközép,
ó, szívközép,
csak sóhajnyi
a messzeség!

Sóhajnyi csak
a nyár-csoda,
mely annyi táj
vágyotthona,

elvillanó
vitorlanép,
alkonydacos
piros meséd,

a hitt idő,
a nincs-idő,
hihetetlen,
elhihető,

idő, melyen
még átragyog
égi létű
pillanatod,

nem kért búcsúd,
s a nyár, e nyár
tört tükréből
csillaghalál.

(2009)