Tompa árnyékemlékek
Amszterdam szurkos lakóhajói
a dohosan párló csendben
s a macskaköves csatornapart,
hol magamban bandukoltam.
Magamban, minden este.

Sóvárogva, lesve néztem
a lányt a kirakatban:
a körmét lakkozta éppen,
műselyem kimonó a vállán,
és, ahogy bámultam báván,
lassan előrébb hajolt,
hogy jobban lássam,
ahogy a ráhímzett sárkány szárnya
testét öléig elém tárja;
eleven húst, a húsra éhezőnek.

Nem nézett fel s nem mosolygott,
mint kettővel lejjebb a kirakatsoron,
a nagytestű, dús szőke némber,
aki, hol árnyékos ölével,
hol mellével játszadozott,
vagy telihold farát riszálta
a megtorpant bámulóknak.

Nála gyakrabban volt összehúzva
a függöny, mint a csontos testű,
gésára sminkelt lengyel lánynál,
aki talán az örökkévalóság óta,
lábát lazán keresztbe fonva,
lehajtott fejjel körmét színezte,
oly vágytalan lemondóan,
hogy alig álltak meg előtte.

Már mindennap arra mentem,
s ahogy közeledtem, úgy lassult léptem.
Nem zavart, ha az eső nyakamba folyt,
(Amszterdamban ez mindennapos),
ilyenkor lazára nyílt a kimonó
a csontos, sárkány takarta testen.

Vittem roppanós, meleg bagettet,
vagy a hadarós arabtól friss pitát,
de mégsem, soha meg nem álltam,
megbicsaklott bennem a sajnálat:
nem félsz volt,
csak, hogyan magyarázzam,
hogy amit adni tudna, nem kell.