Felszállt egy icipici RÉM, -
épp a Ferenciek terén.
Rém volt, de olyan kicsike,
mint nemrég kikelt kiscsibe.
Velünk a vonat elhúzott.
A picike rém huhuzott:
- Huhu! Huhu! Ám nevetett
rajta a nép, utassereg.
A rémecske zsebembe bújt,
úgy megszeppent. Ott meglapult.
Kispestig mentünk. Ott a rém
a zsebemből lassan kimén.
Nadrágomba kapaszkodott.
és ekképpen ravaszkodott:
- Palacsintát veszel nekem,
ha nem visítok rémesen?!
Én: - Jó, veszek! Ő meg: - Talán
túrósat is, kedves komám?
S lekvárosat? Úgy szeretem!
Egy-egy neked, egy-egy nekem!
Megegyeztünk. Az sem titok:
a kis rém ott nem visított.
Palacsintázott csinosan,
picikét sem volt csintalan.
Persze, csak ott, mert most velem
lakik, - és olykor szertelen!
Ha szívembe bébúj a bú,
rögtön ijesztget: - Hu! Huhu!
Az ember pedig mit tehet?
Önkéntelen nevet, nevet...
Meghökkent rosszkedv messze fut,
be sem csukja a nagykaput.