János és Ákos ikertestvérek voltak, ekképpen éveik száma is azonos: egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz.
Abban is hasonlítottak, mint egyik tojás a másikra, hogy - mi tagadás - lustácskák voltak, habár ez a hasonlat kissé sántít, mert ki vár el szorgalmat a tyúktojástól?
Mióta szegény édesanyjuk, édesapjuk maghalt, a kis gazdaság ebek harmincadjára került.Két ilyen erõs legény mellett!
Hanem, ami igaz, az igaz, főzni-sütni megtanultak valamicskét, mivel rászorultak.A lusták bendője is bendő, sőt, sokszor követelődzőbb másokénál.Kérdi egy napon Ákos:
- Mit főzzünk, János?!
- Túróscsuszát! - javasolta János, mert azt igen szerette, sok túróval, tejföllel, apróra vágott töpörtyűvel.
- Se túró, se liszt! - hűtötte le János reményeit Ákos.
- Akkor bablevest, kolbásszal! - nyelt nagyot János.
- Se bab, se kolbász! - vallotta be testvére.
- Legyen krumlifőzelék, sült tojással! - egyezett volna bele János, ha nincs ló, szamár is jó alapon.
Ákos kénytelen-kelletlen kibökte:
- Sajnos, azt sem lehet.Az a kevés kolompér, ami van, megrothadt.No meg elkóborolt, eltűnt az utolsó tyúk is.Itt állunk tanácstalan, tojástalan.
- Hűha, akkor mit főzünk ma?! Hát semmi sincsen?!Azt az ördöngős ördögét ennek a cudar világnak! - mérgelődött János és az ablakon át haragos pillantást vetett az üres tyúkólra.
Ekkor - honnan, honnan nem? - beugrott a konyhába egy ördög.Ijesztően szőrös fickó volt, szarva pedig nagyobb annak a bakkecskének a szarvánál, amelyik két évvel ezelőtt megdézsmálta a káposztát.Hanem az a kecske igen bájosan, ártatlanságot színlelően forgatta szemeit, az ördög szemgolyóbisai viszont haragosan villogtak.Hangja pedig mennydörgött-pokoldörgött:
- Belzebub bús búbja!Ti engem akartok megfőzni ebédre?!
Mulatságos volt a félreértés, de a két legényt az ördög látványa nem ingerelte nevetésre.Térdeik remegtek, fogaik vacogtak, végül mégiscsak összeszedték magukat valamennyire.János így szólt az ördöghöz:
- Ó, dehogyis, Tisztelt Nagyszarvú Uraság! Fogadja gratulációnkat!Én azért emlegettem ugyanis az ördögöt, mert szakácstanfolyamot indítunk ördögök részére.Önnek, mint első jelentkezőnek, elengedjük a tandíj felét.
Kíváncsi lett az ördög, nem tudta, hogy az ördög rendszerint a részletekben van.Most is ott volt, mert Ákos így szólt:
- Nálunk az a szabály, hogy ami a sütéshez-főzéshez, no szóval az oktatáshoz kell, azt a tanuló köteles beszerezni, magával hozni.Van uraságodnak pénze?
Az ördög nem tudta mi a pénz.Elmagyarázták neki.Kiderült: pénze, sajnos, nincsen.Hát akkor mi van abban a nagy bőrzacskóban, ami az övéről lóg le?! Kiderült: aranyrögök.Felderült a két legény ábrázata, mint a felhők mögül eső után kibúvó napocska.Így szólt János:
- Az arany pénzt ér.Uzsorás Pista bácsi ad érte, de mi is veled megyünk, nehogy becsapjon.Olykor kicsit csalafintán hintál a ravasz emberke szakálla.
Az ördög láttán az uzsorás megijedt, az aranyrögök láttán izgalomba jött, az értük adandó pénz hallatán hosszasan vitatkozott-alkudozott, de végül, mikor az ördög elkezdte idegesen ide-oda mozgatni nagy szarvakkal ékes sütőtökfejét, csak leszámolt két tucat aranyrögért egy kalapnyi pénzt.
Volt már pénz, vettek ezt-azt a boltokban: zsírt, lisztet, krumplit, babot, borsót, tojást, tejfölt, túrót, kolbászt, meg miegymást.Az ördög alig győzte cipelni utánuk a három teli zsákot, meg a súlyos fűzfakosarat.
Készítettek is a legények vacsorára olyan bablevest kolbásszal, meg olyan remek túróscsuszát, mint még addig soha.Az ördögöt nagyon érdekelték a sütés-főzés titkai, no meg az ételeket is élvezettel öntötte, gyömöszölte magába.Igaz, mi tagadás, olyan illetlenül evett, ahogyan talán még a pokolban sem szokásos.
Két álló hétig ottmaradt a legényeknél, akik ennek most már inkább örültek, hiszen az ördög segítette át konyhájukat a kopp!-ból a hopp!-ba, vagyis a nincs-ből a van-ba.Más kérdés, hogy a terített asztalnál nekik is igyekezniük kellett, ha jól akartak lakni, mert az ördög gyorsan falt és sokat.
Két hét alatt az ördög belekóstolt a szakácsmesterségbe, gavallérosan kifizette a tandíjat, és visszament a pokolba.
Volt ördög, nincs ördög, de a pénzecske is ördöngős gyorsasággal elúszhat.A két testvér egymásra nézett.Nem rossz dolog sütni-főzni, - ha van miből.Most van, - de meddig?
- Mi lenne, - tette fel a kérdést János - ha a sütés-főzés tudományát az ördög után földfelszíni halandóknak is oktatnánk?!
- Elment az eszed?! - nevetett Ákos.Kis falunkban, Hetykeföldön, mindenki jobban süt-főz nálunk!Ki jönne el hozzánk konyhatudomány-morzsákat csipegetni, ráadásul pénzért? Lyukas fazék, repedt rocska, nincs itt olyan bolondocska!
- Kik jönnének?!Hát a városiak! - bizakodott János.Azok csuda kíváncsi népek, persze, hogy eljönnek!Ki is iratom a dolgot a városi újságba, ilyesformán: HETYKEFÖLDI PALACSINTA!GYERE MARCI, MEG KATINKA! TANULD KI JÓL CSÍNJÁT-BÍNJÁT, HETYKÉN SÜSD KI PALACSINTÁD!HETYKEFÖLDNEK FÖLDJE REMEK, SZERELMESEN MEGSZERETED!
Ákos vállat vont.Nem hitt a dologban.Ám a következő hét végén, a legények szokásos szendergős szombatján, autóbusz állt meg a házuk előtt.Hűha! Tizen érkeztek a városból megtanulni a túróval, cukros dióval, mézes mákkal vagy remek baracklekvárral töltött hetykeföldi palacsinta készítését. és eszegetni a kisütötteket.
Erre már a két legénynek is fel kellett kötnie a gatyáját.Nem maradhattak szégyenben, már csak azért sem, mert igen csinos lányok is voltak az érkezők között.
Ettől fogva a két legény lassan-lassan végleg leszokott a lustaságról, és rászokott a szorgalomra.Ott volt előttük a nagy feladat: másokat hasznos dologra tanítani, éhes szájakat jóllakatni.