Feltöltve: 2009-07-14 08:44:26
Megtekintve: 6151
Évforduló
Valóban nem a csend félelmetes.
Szoktattad magadat a csendhez
A morfium kegyes álmaiban,
Mielőtt szétette végleg tested
Melledben az a picinyke göb.
Valóban nem a csend félelmetes.
Talán ha kétmaréknyi a pernye
Fekete lakk díszdobozba zárva,
Mi annyira nem te, már idegen,
Mint vésett neveddel a szürke kő.
Valóban nem a csend félelmetes,
Csak a tudat, hogy végleges.
.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-07-22 14:41:00
vagyok!
2009-07-22 14:35:47
"Csak a tudat, hogy végleges"
Jó lenne beütni a számot a telefonba és megkérdezni, hogy vagy, és hallani: agyok! Nem jól,rosszul, csak egyszerűen "vagyok". De végleges.
2009-07-15 08:56:19
vendég!
igen, Faludy Gyuri jól megfogalmazta, sokkal jobban, mint én valaha is tudni fogom:)
jó barátom volt, kincset érő:))
2009-07-15 08:53:56
dunyha!
képződnek örök hiányok, és ezek kellenek is:)
2009-07-14 22:33:51
Csak azt tudom mondani, hogy gyönyörű vers! Igen!
2009-07-14 16:27:15
Magnólia!
imádom a kalandokat:)
2009-07-14 16:26:15
Hajcihő!
mély és alapos a "kritikád", nehéz és kemény a téma:)
2009-07-14 16:21:39
Én is versrészlettel válaszolok:
"mert legeslegnagyobb kaland a halálban
ez a kicsinyke élet, reggeltől estig"
Üdv:
Magnólia
2009-07-14 15:52:23
Nagyon elkaptad, gratulálok!
Az igazi "kritikát", jóval inkább dícséretet, ezzel a versemmel tudom kifejezni:
Digladior
(Egy barátom gyászára)
Gyűlölöm azt, ami örökkévaló,
Mert csak a nincs, ami el nem múlik,
Csak a semmit nem rombolja az idő,
Csak az nem vet árnyékot,
Amire nem vár jövő,
Ami nem a múlt hozadéka.
Kincsem az emlékek ezer pillanata,
A romló, a szürkülő, porladó,
A pincék dohszaga, a szunnyadó óbor,
A szerelem, a gyűlölet, a rossz, s a jó
A csak nekem fontos semmi mosoly,
A felszáradt könny, a szélben illanó.
Tudni a Van-t, amibe kapaszkodom,
Mint fuldokló a végső szalmaszálba,
A tegnapból-holnapba hintázó pillanat
Igaznak vélt halvány illúziójába
Vetett hamis, bolond remény,
Hogy a Most nem múlik el hiába.
Boldog bolondok közt táncolok önfeledten,
Magam is, vágyaim bolondja, a közéjük való,
Kik időt alkottunk magunknak, remélve,
Hogy amik vagyunk, az el nem hamvadó,
Mert örök gyémánthegyünk mi magunk vagyunk,
Amelyet nem koptat el a csőrét fenő rigó.
De a nincsből jöttünk, és a nincsbe haladunk,
És közben áhítjuk, és gyászoljuk a nincset,
A semmi pereméről hullajtjuk perceink,
Eltékozolva az egyetlen jelent,
A csak a ma miénk, sosem lesz életünket.
Hát nincs helye a gyásznak, a voltot ne sirasd,
Ne ejts könnyet azért sem, ami nem leszek,
Csak most nézz szemembe, és fogadd el a jót,
Amíg itt vagyok, amíg itt lehetek, mert
Tudd, emlékem is elfogy, elkopik majd veled,
Hát gyűlöld velem a nincset, az örökkévalót!
Üdv: Hajcihő
2009-07-14 15:36:08
pedig minden nappal közelebb vagyunk hozzá
ez annyira természetes és ha félünk, akkor minden félelmünk egy picinyke halál, amit megélünk