Verekedés a sós, korhadt mólón,
A lassan lemenő napfény borában.
Vad, részeg csoszogás kapdos,
Így tántorognak egymásnak vadul,
A küzdő, borostás, izzadt viharkabátok.

Most elejtett kés koppan a deszkán,
Egy másik, belet ér, jajdulva!
A ripacs festett arcán kín könnyez:
Drágám, kár értem, mert meghalok,
Pedig hallom a harmonika hangját még!

Megdöglött Pierre a strici - nem baj!
Csak egy-két leányka siratja, kinek:
A holt, egykor a gazdája volt, nem sokáig.
Bár jöttem volna korábban, én is ott,
Rúgtam volna belé kettőt-hármat a mólón!

Egyedül maradt Monique is, nem sír.
Pedig kurva szegény, talán ezért nem kell,
Mostantól senkinek a könnyeit mutatnia.
Inkább a bor, meg a Marseille-i éjszaka,
Lassan elfelejti, nem szeretett kedvesét.

Ha majd jönnek a durva csendőrök,
Dologtalan kezük megragad, üt, lök, kérdez:
Zsíros hajú, bagófüstös őrszobán a lány,
Nem dalol, pedig strici ez is mind, csak másképp!
De azok: rohadt stricik, aljas dögök, köpök rátok!

Hideg hús a Pierre már, - nem baj!
A kocsmában felszakad a hurutos danászás,
Minden szem részeg kacsintássá aljasul, mosolyog.
Megy tovább az éjszaka, nem messze kürtöl egy hajó,
A Hold lassan lenyugszik, de hallom a harmonika hangját még!