Élt egyszer, olyan régen, hogy akkor még a Föld is kiscsizmás gyermekkorát töltötte, egy iszonyúan nagyhatalmú Varázsló.
Felesége, a Csillagtündér, a Csillagok Tündérkirálynője volt, szépséges és kedves. Gyönyörű bájai mellett csak egyetlenegy icipici hibája volt: túlságosan is szerette magát csinosítgatni, szeretett nagyon változatosan öltözködni, pedig szemkápráztatóan szép lett volna a legegyszerűbb öltözetben is.
Egyik nap aranyló fényruhát öltött magára, fejére pedig vakító aranykoronát tett: a Napot. Őt, persze, nem égette meg ez a messzire ragyogó égitest: Csillagtündért még a Nap is tisztelte.
Hirtelen meggondolta magát Csillagtündér.Felhők mögé parancsolta a Napot, és most gomolygó fellegekből font magának fehér hajéket.
Ez sem tetszett neki eléggé. Parancsot adott, hogy hozzák gyorsan az Ezüst Esőkből szőtt Köntösét.
Egy szempillantás alatt már hozta is hajlongó hódolója: a Szél.
Fenséges volt Csillagtündér fénylő ezüst esőszálakból szőtt köntösében.
Ám még így sem volt önmagával elégedett.
Újra arany sugarakból készített ruhakölteményt vett magára, és feltette fejére a vakító arany koronát: a Napot.
Hirtelen mégis meggondolta magát.
Néhány percre az Ezüst Esőkből szőtt Köntösét öltötte fel és a Napot újra a felhők mögé parancsolta, majd megint aranyló fényruhába burkolta csodálatos szépségű testét és gomolygó fehér felhők lebegtek, lobogtak, úsztak varázslatos hajhullámain.Aki látta, annak elakadt a szava, földbe gyökerezett a lába, szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
Ám Csillagtündérnek még ez sem volt elég.
Váratlanul mindkét ruhadarabot magára öltötte. Esett az eső az Ezüst Esőkből szőtt Köntösön, sütött a Nap az aranyló fényruhán.A két szövet átragyogott egymáson, maga a Gyönyörűség is álmélkodott, nevetett.
Senki sem jutott szóhoz a fenséges áhitattól, csak Mirgemorga, a törpe.
Ő tehette.Nem akármilyen törpe volt: törpeversek költője és a Nagyhatalmú Varázsló kedvence volt ez a mókásan mirgemorgó, tréfás kis kópé.
Mirgemorga ezt szavalta Csillagtündérnek:

Döntsd el: Nap süssön vagy essen,
szitán át ki lásson, lessen!
Egyik percben bőrig ázunk,
s máris napfény jön utánunk!
No és az a legbolondabb:
eső esik, s fent süt a Nap!
Hű, ez fura idő-járás:
szeszélyes egy időjárás!

Csillagtündér elmosolyodott:
- Kedves Mirgemorga, igazad van, de jegyezd meg, hogy a hölgyek néha szeszélyesek, és olykor az időjárás is az! Te biztosan így mentegetnéd ezt: - Furán forog a malom? Legalább nincs unalom!
- No de jól van ez így?! - tette fel a kérdést önmagának és önmagában Mirgemorga.Feltette és eltűnődött rajta, de feltehetően nem sokáig, mert az iszonyúan Nagyhatalmú Varázsló máris a terített asztalhoz hivatta őt.Az pedig nem volt elmulasztani való dolog, mert a Föld ugyan kiscsizmás gyermek volt még akkoriban, de mindenki nagykanállal evett.Mirgemorga ráadásul kettővel.Egyik ott volt a jobbkezében, a másik a balkezében, és mindkettő szorgosan járta ide-oda útját Mirgemorga nagybecsű szájacskája és a finomságok alatt roskadozó tálak között.
Csillagtündér úgy érezte, hogy icipicike verses megjegyzést Mirgemorga különc kanalazó szokása is megérdemel, ezért így szólt hozzá:

Hüm.Két kanál jár, de egy
szájba megy, - s mily gyorsan megy!
Talán kissé furaság
ez is, törpeuraság!

Mirgemorgát azonban nehéz volt zavarba hozni, a kanáljárás közben visszafeleselt:

No nem!Mindkét kezemet
megilleti kanál: egy.
Máskülönben jönne vész:
jobbkéz, balkéz összevész!