Három fösvény ember szimatoló rókakörútján elhagyatott, öreg házra bukkant. Bekukkantottak, hátha találnak benne valami elmozdíthatót-hazavihetőt.Igencsak szerettek volna jóljárni, miközben rosszban sántikáltak.
A ház bútorait már félig megette a szú, egy rézpitykét sem adott volna értük senki.A lábasok, fazekak rozsdásak voltak, hajítófát sem értek.A kamrában három szög búslakodott a falon: valaha szalonna lóghatott le róluk kötélen, de az egerek régen megették már nem csak a szalonnát, de a zsíros kötelet is.
Az egyik zsákmányra leső fukar a szobában mégiscsak talált valamit: rokkant éjjeliszekrényen vasládikót.Odarohant a másik két haszonleső is.Lefújták a ládikóról a port, látták: valami irást véstek a fedelére.Kibetűzték, ez állt rajta:
- A LEGJÓSZÍVŰBBNEK!
No gondolták nagymohón: kincs lehet a ládikóban!Így hát mindegyik magának követelte a talált tárgyat.Olyan történeteket meséltek el egymást túlharsogva, hogy azzal mindegyikük benevezhetett volna a legelőkelőbb hazugságversenyre. Egyikük, aki még a sovány ebédet is sajnálta munkásaitól, azt állította, hogy minden vasárnap egy tucat árvát lát vendégül.A másik rögtön rákontrázott: ő két tucat árva kislány, kisfiú lábára készíttetett, ajándékozott félcipőt, meg csizmácskát.Az igazság ezzel szemben az volt, hogy fukarságában még saját fiát, lányát is agyonnyűtt-agyonfoltozott cipőben járatta.A harmadik kidüllesztette mellét és nagy hangon bizonygatta: ő meg jól tejelő tehenet ajándékozott a harmadik megyében tengődő kiskuttyomfalvai árvaháznak.Ez utóbbi talán egy nyúlfarknyival azért volt nagyobb hazugság a többiekénél, mert Kiskuttyomfalván sohasem volt árvaház.
A vasládikót nem tudták kinyitni: nem volt hozzá kulcs.Az egyik fukar földhöz akarta vágni, hátha kinyilik, de az véletlenül a másik kincséhes lábára csapódott.Hajbakaptak, jól ellátták egymás baját, de a kérdés ottmaradt: kié legyen a vasládikó?
Bíró elé került az ügy.No az már ismerte őket, mint a rossz pénzt!Rájukszólt, szigorúan:
- Mielőtt döntök, hivassuk a kovácsot! Nyissa ki a ládát.Utána megmondom ki a legjószívűbb köztetek, azé lesz a vasládikó.
Jött a kovács fogóval, feszítővassal, kalapáccsal.Kinyitotta a ládikót.Hát abban egy levél volt mindössze.A három fukar kapott utána, mint kutya a légy után, de a bíró a mancsukra ütött a pálcájával.Ő vette kezébe a levelet, felolvasta.
Az állt a levélben, hogy a vasládikó és tartalma azé legyen, aki a ház váratlanul megbetegedett és meghalt özvegy gazdájának négyéves kislányát szeretettel családjába fogadja, becsülettel felneveli.A kislány most a Szomorúfűz nevû faluban él, kegyelemkenyéren.Az aláírás igen szárnyaló betűi a levél végén olyan különösen villogtak-vakítottak, hogy a bíró azt nem is tudta elolvasni.
A három fösvény gyorsan köpönyeget fordított és az ajtó felé hátrált.Ki olyan bolond, - gondolták magukban - hogy egy ócska vasládikóért örökbefogadjon egy kislányt? Hangosan azonban csak azt bizonygatták: ők megtennék ezt merő jószívűségből, de nekik is családjuk van, nem tudnak még egy éhes szájat etetni.
Ez, persze, nem volt igaz, egyikük sem volt szegény, csak zsugori a végtelenségig.
A bíró elbocsátotta őket és pár napig töprengett: mit tegyen?Végül kidoboltatta a faluban: aki jószívűségből, szeretettel családjába fogadna egy árva kislányt, az jelentkezzen nála!
No a falu szegényei között akadt ilyen ember.A szabómester jelentkezett, gondoktól kissé ráncos, de most is mosolygós-kedves arcú feleségével.Igaz, ami igaz, mondták, már hat gyermekük van otthon, de megsajnálták az ismeretlen kislányt.Elmentek hozzá Szomorúfűzbe, beszélgettek vele.Befogadnák a családjukba, örömmel.A kislány is jönne hozzájuk, szívrepesve.
A bírónak nem volt ellenvetése.Átadta nekik a vasládikót, írást is kaptak róla, pecsétest: övék a láda, meg mindaz, ami benne van.Habár - tette hozzá a bíró - nincs más benne, mint levegő.
Amikor a három fösvény hírét vette a dolognak, mindegyikük a markába nevetett, kabátujjába kacagott.Az a tökkelütött szabó! Hehehe-hehehe, jószívűség, együgyüség - testvérek!
No de az , aki ma kárörvendőn nevet, nem biztos, hogy holnap is nevetni fog...
Eltelt egy hét, kettő.Az örökbefogadott Klárika - így hívták keresztnevén a kislányt - szűkösen, mégis boldogan élt a szabómester népes családjában. Sokszor csak egy szelet kenyér, meg kevéske gyümölcs volt az ebédje vagy vacsorája, mint a család többi tagjának, de a szeretet minden nélkülözésért kárpótolta, abból meg kapott, bőven.Nevelőszülei odaadták neki az üres vasládikót, hadd játsszon vele.A kislány beletette kukoricababáját, de közben véletlenül megnyomhatott valamit a ládikón, mert azon kinyílt egy aprócska rekesz.Abból pedig papirosféle kandikált ki...
A szabómester meglátta, kivette onnan.Valamiféle írás volt a papiron. Vitték a biróhoz. Kiderült a hihetetlen meglepetés: egy másik bírónál, a városinál, írás van sok pénzről, birtoklevél földekről, pompás házról, és mindez Klárikáé, meg őt örökbefogadó jószívű nevelőszüleié.A szegény szabómesterből nagyhirtelen a falu leggazdagabb embere lett!
No ennek hirére a három fukar tehetetlen dühében, irígységében falba verte a fejét. Ráadásul - mellékbüntetésként - feleségeik is alaposan elverték őket a seprű mindkét végével, amiért ilyen csúfosan lemaradtak a jószívűség versenyében.