Mióta szólsz már, Istenem!
S én nem hallom, míg nem kiáltasz.
Ha bottal vernél, szívesen
venném, s hinném, hogy szinte áldasz.

Ám munkád művészet, mint a márvány
alaktalan tömbjéből kivésni
a tökéletes formát -- kis pattintásokkal
töröd le rólam, ami földi,
fölösleges, nem hasznos nekem...
A véső hegyét gyakorta szenvedem
meg, így tudva, így, hogy munkálkodol rajtam,
s hogy művé lennem
magamtól nincs hatalmam.

Uram, bocsásd meg keménységemet!
S hogy jajdulok, ha fáj -- és sok munkát adok.
De dajkálom magamban már reménységemet,
Hogy megsimít Kezed, majd ha kész vagyok.