(Ady-parafrázis)

Mit bánnám én, ha senki lennél, semmi,
Akkor is csak téged tudnálak szeretni.

Állnék előtted hóban, forró nyárban:
"Téged szeretlek, te vagy, akit vártam!"

Lenne bár a szíved kőből -- hideg, néma,
Csak hadd melengessem a kezemben néha!

Állnánk vad viharban, csitulásra várván,
Lennék fölötted a béke-szivárvány.

Hogyha bármely órán összeforr a lelkünk,
Ennél nagyobb kincset nem lehetne nyernünk!

Hogyha befeküdnél sárba és mocsokba,
Tisztára mosnálak könnyemmel, zokogva.

Ha velem kívánnál szent tüzekben égni,
Élni tanítnálak, s remélni. Remélni!

Mindig csókolnálak, mindig szeretnélek,
Nem piszkolhatna be nekem semmi téged!

Hogyha minden álmod mára semmivé lett,
Két tenyérben hoznék Élet-vizet néked!

Látnál, kinek látnál -- lennék, ami lennék,
De mint a hű szolga, sírba veled mennék.

Csak a kőtáblák! Jaj! És azok a láncok!
Megbéklyózzák nekünk a vágyott világot!

Pedig elmondhatnánk: "Bűn és szenny az élet.
Ketten vagyunk csak tiszták, hófehérek!"