(Ady-parafrázis)

Mit bánnám én, ha senki lenne, semmi,
Csak úgy mint én, úgy tudjon szeretni!

Álljon meg egy percre korbács-rohanásban:
"Téged szeretlek, te vagy, akit vártam!"

Bizodalmas szívét letenné kezembe,
S mintha anyja lennék, hajolna ölembe.

Bújnék vad viharban, csitulásra várván,
Mindentől védene -- ő lenne a bástyám!

Hogyha bármely órán összeforr a lelkűnk,
Ennél nagyobb kincset nem lehetne nyernünk!

Két kezével arcom néha körülfogná,
Minden tékozlásom visszafutna hozzá.

Velem kívánna csak szent tüzekben égni?
Megtanulnék újra hinni és remélni!

Miben annyi álmom annyi semmivé lett:
megölném a múltat -- s ő lenne az Élet!

Mindig reám nézne, mindig hinne nékem,
Megváltaná csókkal minden szenvedésem!

"Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot!"

S akármilyen szennyes, bűnös ez az élet,
Mi maradnánk mindig tiszták, hófehérek.