Volt egyszer egy tó, abban egy hosszúbajszú-harcsabajszú, költői lelkületű harcsa.
Ez a harcsa, mielőtt kirándult volna a hínárosba, mindig ezt mondogatta:

Megnézem a hínárost:
kis halakat kínál most?

Ha a hínáros kis halakat kínált, a harcsa nem kinn állt, hanem beúszott, elköltött néhány halacskát.Ilyenkor mindig ezt mondogatta:

Gyomromban vagy halacska!
Nem keres itt vak macska!

Ami igaz is volt.Egyik nap harcsánk látta: földigiliszta tornázik a vízben, de erre csak közömbösen meglengette bajuszát és továbbúszott.A közelben mászogató rák csodálkozott a jeleneten:
- Tele a hasad, harcsa, nem vagy éhes?! Ilyen szép, gusztusos, kövér gilisztát még sohasem láttam, te pedig be sem kapod, pillantásra sem méltatod?
A harcsa megállt és így szólt az ollós vitézhez:
- Te, szegény viziszabómester, csak a valóság egyik felét látod: a vízben tornázó gilisztát.Én a másik felét is: a gilisztának nincs uszonya, le kellene süllyednie az iszapba, ha nem tartaná VALAMI. Ez a VALAMI a valóság másik fele, amiből nem kérek!
A rák bambán bámult kis gyöngyszemeivel, még mindig nem értette a dolgot.Úgy látszik, esze nem volt olyan éles, mint az ollója.A harcsa utánalökte a távolból legújabb versikéjét:

Gyomrod akárhogy korog,
nézd meg: nem vár-e horog?!
Tanuld meg: a csalétek,
barátom, csalfa étek!