Térdre rogyok...Vigyorogva jutok el arra a pontra megint, ahol már túl rég jártam.
-...39,40,41...-jutok el a számolásban, mikor egy durva hang Rám ordít:
-Vissza a sorba Te! És kussolj, vagy kapsz egyet!- fenyeget meg az őr puskatusával.
Pedig olyan közel jártam...Ujjaimmal is készségesen segítettem Magamnak, olyan bonyodalmas, olyan nehezemre eső volt elszámolni idáig is. Erre megint félbeszakítanak- elkeseredetten tápászkodok fel, érzem, egy időre megint elmegy a kedvem ettől.
-Hogyne, hogyne...Megyek is -mormogok az orrom alatt, majd hozzáteszem, csak Magamban- Te pökhendi fasz.
A gúnyolódáson kívül semmim se maradt. Egyedül már csak ez tartja bennem a lelket, ez ment meg az elmebajtól. Leporolom rabruhámat, no nem mintha ezzel akármennyivel is tisztábbá tenném, csak megszokásból...Mikor még számított valamit az, ha valaki adott magára. Körbenézve ugyanaz a szomorú látvány fogad, mint sok-sok éve egyfolytában: mindenki ugyanabban a szürke rongyban robotol, mint Én, az egyedüli különbség, hogy a többivel ellentétben néha hajlandó vagyok körbenézni is. Még ritkábban más is megteszi ugyanezt, de ha találkozik is a tekintetünk, ugyanazzal a szomorú szempárral találkozom, ugyanaz az érzés tükröződik bennük, mint az Enyémben.
Az őrök persze nem szeretik az effajta figyelmességet. Durván rákiabálnak arra aki nem dolgozik, s ha kell, márpedig az esetek nagy részében kell, a puskatussal jót rá is húznak a kiszemeltre. Mint most is.
-Nem megmondtam hogy pofa be!- fenyegetőzik az őr, majd nyomatékot is ad felháborodásának: arcon zúzza a szolgát.
-De hiszen csak segíteni akartam!- háborodik fel a rab- Megmutatni neki, hogy lehetne jobban és könnyebben...
Reccs! A második ütés már az orrát töri. Szemlesütve, nagyot sóhajtva rázom meg a fejem. Úgy néz ki nem fogta még fel, hogy az őröket nem érdekli. Idegenek mindenre, ami egy kicsit is megkönnyíthetné a munkánkat. Vagy akár az övékét is. De nincs miért panaszkodnunk, hisz ezért gürcöltünk, ezért dolgoztunk, ezért izzadtunk...Nemde?
Megvetően, keserű szájízzel köpök kérges tenyerembe. Jól megmarkolom a kalapácsot, folytatom a kőtörést. Minden egyes csapásnál őreim koponyáját képzelem oda: azt kívánom, bár UGYANILYEN könnyen lehetne abba a deformált, buta fejükbe értelmet verni- vigyorodom el újfent. Semmi más nem ment meg az elmebajtól.
- "Hiába őrzi porkoláb és lakat, az sose rab, aki lélekben szabad..."
Lemerevedve, tátott szájjal képedek el ezeken a szavakon. Jobbra fordítom a fejemet, nem akarok hinni a fülemnek: az egyik ősz vénember, csontos testén lötyög rajta a rongy, gyenge kezében a kalapácsot nem bírja rendesen felemelni, de mégis mer megszólalni. Főleg pont akkor, amikor az egyik őr mögötte megy el.
-Hogy mit pofázol, öreg?- fordul felé az őr olyan hirtelen, mintha kígyó harapta volna meg.
Nem mintha a "rabot" érdekelné a dolog: ugyanazzal az átszellemült arccal folytatja, látszik rajta, hogy nem érdekli már semmi. Pedig tudja, ez mivel fog így járni...
- Kuss legyen!- üvölt rá az őr.
A többi szolga szánandón, oldalvást nézik a jelenetet, nem mernek beleavatkozni, még társuknak sem mernek szólni, hogy hagyja abba...Talán nem is akarják. A vénember meg csak folytatja:
-"...Te sem vagy még szabad..."
-Mondom kuss! - fröcsögi az őr, s hatalmasat sújt az ősz tarkóra.
Azonnal elhallgat, s eldől az öreg test, mint egy rongybaba. Mint egy szürke, ősz, és egyre vörösebb rongybaba...
-Mindenki vissza dolgozni! MOST!- üvölt.
Mintha semmi sem történt volna, folyik tovább a munka. Na igen. Ha millió esetből egy ilyen fordulatot vesz. Ki figyel erre már oda? Senkit sem érdekel, csak őt meg ne üssék.
Megint körbenézek. Érzem, megint meg kell próbálnom.
-1,2,3...
Egyre izgatottabb leszek, ahogy nagy nehezen haladok előre. Jólesik megerőltetni Magamat, hogy nem csak a gúny marad Nekem...Hanem valami fenségesebb is. Bárcsak tudnám mi is az.
-...39...40...-már zihálok az izgalomtól...Megint térdre esek.
-...41...- megnyalom a szám szélét...Végre, VÉGRE!
-Hé, Te! Ha még egyszer meglátlak, Én esküszöm...-szakítanak félbe.
Fel se nézek, tudom hogy ki szólt Rám. Szorosan összezárom a szememet, keményen tartok vissza egy könnycseppet, kezeim ökölbe szorulnak. Soha nem érek a végére, SOHA!
-Jó, jó, tudom...-legyintek az őrnek.
Már meg sem várom hogy befejezze. Felállok, megszokásból leporolom Magamat, s újra nekiállok dolgozni.