Bennem múltat vakítasz,
éjbe ránt a szűz ismeret,
ahogy kérdezel virágszirmokat.
Félsz és féltesz mindent.
Életünk azonos vallomásait
bújtatod fekete sorkiemelővel.

Vagyok. Cipőm sem veszem le.
Már nem érdekel ki hallja
és ki nem, hogy szeretlek.
Pitvarom és kamrám vigyáz,
el ne tűnj az érfalaimon át.

Billentyűimen zongorázz,
hallásra tanít engem himnuszod.
Közben a fekete szürkül pirossá,
és rózsák bomlanak árnyadra.
Én holnap is látni fogom.

Ne dugd el, az ablakból is hallak.