Hát elveszed... Elveszed
egyetlen gyönyörű jogom
a biztonsághoz. Taszítva húzol:
gumiszálon pörgetett súly vagyok,
mely csak kényeddel juthat
hozzád közelebb.
És elveszed
szorongó titkát összezárt tenyeremnek,
melybe belestem néha: nem szökött-e meg
a tőled-kapott, enyém-lett meleg...

Elviszed a célt is más szemében
céltalannak tűnő bolyongásaim elől,
s én lépteim körébe kezdek
keringve visszatérni.
Jaj, elloptad
a szürke tűzfalakra kúszó fényeket,
az eső énekét,
a csendet, mely puha
és kedves lett mindig rád-gondoló
perceimben!
Ezt mind elveszed most.
Viszed elásni valami szép mosoly alá.
Ál-Prometheusként távolodsz
szememből-rabolt tüzekkel...
Ott vergődik öledbe-gyűjtött kincseim
között a fagy-halálra ítélt ős-elem...

... mindent viszel. Jaj, csak le ne húzza
a vállad, csak nagyon nehéz ne legyen!